Nem érdekel, ha szomorú a hétfő, a kedd szürke — a szerda szintén — de nem érdekel, mert csütörtökön jött a the Cure.
Cureva jó volt, ha valami menő bulvár portálra írnánk a beszámolót — már le is írtuk vazz —, de még egy kicsit bennünk van a hangulat a közel három órás gyógykezelés miatt.
A 2016-os év a zenei gyógyulás éve. Januárban a hajón volt egy kiadós terápia?, tegnap meggyógyítottak, így novemberben már csak egy kis placebóra van szükségünk.
Negyedik alkalommal érkezett kis hazánkba Robert Smith és népi zenekara, 11 éve a legendássá nemesült szegedi koncerten gyönyörködtették a rajongókat, Budapesten (a Szigeten) már 14 éve nem jártak. Ideje volt, hogy újra felénk nézzenek.
A felállás nem gyenge most sem, de Smith az alap, aki nincs képben naprakészen a Cureral, annak mindig egy kicsit utána kell néznie, kire/mire számítson.
Robi mellett a legrégebbi motoros a basszeros Simon Gallup, akinek a játékát minden olyan basszgitár mániás, mint én szívesen hallgatja. Simon nekem egy polcon van Peter Hookkal, Paul Simononnal, Alex Jamesszel, Fleavel, Mike Millsszel és Robert Hardyval — hogy csak pár olyan bőgőst említsek, akiket élőben is láthattam —, akinek a játéka legalább annyira meghatározó, hogy sokszor jobban várom, hogy belecsapjon a húrokba, mint a szólógitáros.
Sajna Pearl Thompson (vagy Porl, franc se tudja épp melyik a helyes) megint nem tagja a bandának, így — többek között — David Bowie mellől ismerős Reeves Gabrels pengetett Robert mellett.
A dobok mögött már több mint húsz éve — a most is nagyon pontos — Jason Cooper ült, a billentyűket pedig Roger O’Donnell csapkodta, ő 1987 óta van a csapatban — igaz kétszer öt évre kiszállt —.
Amíg vártam a többiekre a koncert előtt a metrókijáratnál — az utolsó normális sört kortyolgatva —, érdeklődve figyeltem a Papp László BS felé igyekvőket, hogy hol vannak a gruftik? Sajna nem bújtak elő. Egy-két kósza Robert Smith klón, meg egy Heath Ledger féle Jokerre hajazó egyén bukkant csak fel. Kár.
Úgy vélem, a Depeche Mode mellett a Cure az a zenekar, amelyik beleégett a magyar emberek agyába, bőre alá a ’80-as évektől kezdődően. Nem is tinédzserek társaságában baktatunk a bejárat felé.
Celebből, magyar muzsikusok és szimpla érdeklődőből nincs hiány. Az én kényes gyomromnak mindig is furcsa egy ilyen koncert, boldog és boldogtalan eljön — nem kevés pénzért —, hogy aztán a koncert közben kedélyesen beszélgessen, hosszas perceket töltsön el a dohányzóban, vagy csak menetrendszerűen ingázzon a büféhez sörért, vagy bécsi perecért.
A BS-ben a megszokott forgatókönyv szerint zajlik az élet: ruhatár (apró bányászás, morgás, pufakodás), büfé (embertelen, hogy egy ilyen helyen milyen minőségű sört csapolnak, hál’ istennek van dobozos), helykeresés.
A kakasülőkön és az azokkal szembeni oldalon két szektoron a megszokott fekete lepel, de úgy látszik, ahová lehetett jegyet venni, az el is ment.
A színpadon már tolja a The Twilight Sad. Elég bánatosak valóban, nem lesznek a kedvenceim, de előzenekarnak tökéletes. Öt számot hallunk, de már csak a perceket számoljuk vissza. Azért kösz, fiúk.
Nyolc után kicsivel megjelennek a színpadon Kovács Robiék.
A koncertkezdéskor átvillant, az egyik nagy kedvencem, a majdnem pont egy éve szintén Budapesten járt Morrissey kedves szavai: ‘a fat clown with make up weeping over a guitar‘.
Hát, jah. Végülis, a gitár siratva van, a festék a helyén, Robi sem olyan szép sudár — azért a haj belőve rendesen —, mint anno, de a hangzás, na az rendben van.
A színpadkép tetszetős, fények, kivetítő, de ami igazán hangulatos, a számok között úgy vannak megvilágítva a zenészek, hogy a színpad szélein kifeszített fekete vásznon megjelennek az árnyaik.
Előzetesen a setlisteket bújva egy Tape – Open nyitásban bíztunk, de a Shake Dog Shake élőben azért teljesen más tészta.
A Fascination Street tovább lök az érzésbe, mire eljutunk a Pictures of You-hoz, azt gondolom, ha elmenne az áram, Robert fejjel beleszállna a kontrollmonitorba, vagy szívrohamot kapnék, nekem már így is remek este volt ez.
Persze kurvára bántam volna, ha valamelyik is bekövetkezik, mert jön a Lullaby. áááá. Sorra kapjuk az arcunkba a jobbnál jobb számokat, kapkodjuk a fejünket, csemegék és megaslágerek.
Tizenhét szám. Ennyi volt a koncert alapja. Ilyen hamar elértünk idáig?! Még!
Kapunk még, rendesen. A Forest zárja az első ráadás négyest, nehezen ocsúdunk.
A második visszatérés igencsak emeli a tétet, a Hollóból ismert Burnnel kezdenek, Never Enough, ezt mondom én is! A 2004-es The Cure album egyik kedvence az alt.end, majd a Wrong Number. Ez minden, csak nem rossz szám.
Az utolsó ráadásblokk az igazi felszabadultság. A The Lovecats megadja a kezdőlökést, aztán jöhet a szép szám: Friday I’m in Love. Hülye hasonlat, de olyan, mint az Üllői Úti Fuck Esküvője. Az életmű egészét nézve kilóg, de mégis a zenekar legismertebb száma, mindenki ismeri, a zenészek csilliárd alkalommal, de tolják, mi meg vigyorgunk.
A Doing the Unstuck a Wish-en megelőzi a Pénteket, de így remek, hogy aztán a Close to Me-nél Róbert is letegye a gitárt és kecsesen libbenjen egy picit ő is.
Why Can’t I Be You? Egy kicsit veled lehettünk, köszi, Robert!
