galéria

kommentek

kategóriák

címkék

friss bejegyzések

Szóval, The Delmonts. Csendben üldögél a szépszámú közönség, nekünk állóhelyünk van, középtájon maradunk, hallgatjuk a gitármuzsikát. Azt olvasom, hogy félórás ez a szakasz, nekem nem tűnik annyinak, talán mert már ekkor elvarázsol a zene, pedig elvileg még várakozó állásponton vagyok. A lányok mellettem nem, nekik elég két dal, és máris elsőként kezdenek tapsolni. Jó lesz ez.

Aztán egyszercsak földre hull a zenekar háta mögötti lepel, és alatta a friss felületen kirajzolódik a szöveg: The Hofner Bluenotes.

Rea vadonatúj dalai eleinte nem fognak meg, előremegyek, és csinálok egy csomó fényképet a mobilommal, figyelem a körülöttem állókat, az összeboruló párokat, és a továbbra is némán ücsörgő közönséget. Aztán történik valami.

Illetve csak akkor jövök rá, hogy folyamatosan történt valami, amikor visszamegyek a többiekhez, és a feleségem fellelkesülve mondja, hogy akkor most ő megy előre, táncolni. Aztán édsanya is előre megy, én meg közben azon töröm a fejem, hogy csak nekem tűnik-e úgy, hogy minden dal egy leheletnyivel gyorsabb, izgalmasabb az előzőnél? Aztán előre megyünk mindhárman, ezzel egyidőben megjön a közönség hangja, a dalok végén egyre hosszabb az ováció, és közben is van valami vibrálás.

A harmadik szakasz a régi slágereké, ekkorra világossá válik számomra, hogy mekkora mázlista vagyok, hogy itt lehetek ma. Nem arról az unokáimnak is mesélendő élményről van itt persze szó, de pár könnycseppet bizony ejtek, amikor együtt énekeljük a varázsukból alig-alig vesztő dalokat, amiket idestova 12 éve nem hallottam.

Zárásként baljós fénybe burkolja Reát egy, a magasból leereszkedő jókora lámpabúra égője, körülötte sötétség. A "The Road to Hell" lázas kamerázásra késztet szinte mindenkit a közönség álló és ülő soraiban, akármerre nézek, a mobiljukat a fejük fölött lóbáló embereket látok. A kijelzőkön persze nem látszik semmi, ahhoz nincs elég fény, de most nem ez a lényeg, értem én.

A ráadásban Rea megénekeltet minket, amennyire belefeledkezett az elején a hangszerébe, annyira felszabadulttá válik mostanra, félmosollyal az arcán szörnyülködik, hogy mennyire pocsék kórus vagyunk. Aztán egyszercsak véget ér a majd' két órás műsoridő, hirtelenjében nem tudom eldönteni, hogy kevesebbnek tűnt, vagy sokkal többnek, maradjunk a pont annyinál. 2 óra Chris Reával, nem hiszem, hogy lehetett volna ennél jobb esténk.

Most pedig megyek, és feltúrom a gardróbot, valahol ott kell lennie annak a bizonyos Best of-kazettának...

Még nincsenek kommentek. ()

Mondj valamit

A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.

Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.