kommentek

kategóriák

címkék

friss bejegyzések

Az előadáson tisztán érezhető, hogy Vidnyánszky Attila rendező és Kocsár Balázs karmester egy új, eddig kevéssé ismert oldaláról próbálta megmutatni Erkel Ferenc zenedrámáját.

Első lépésként elővették Erkel eredeti partitúráját, amelynek zenéjét Rékai Nándor és Kenessey Jenő, szövegét pedig Oláh Gusztáv és Nádasdy Kálmán dolgozta át – mint az előadásból kiderült, elég alaposan, és nem minden politikai hátsó szándék nélkül. A két főszereplő, Bánk és Gertrudis alakját az eredeti darabhoz képest jócskán leegyszerűsitették; Bánkból hős államférfit, Gertrudisból pedig erkölcstelen zsarnokot csináltak. Ami persze nem teljesen Erkel és Katona, illetve Egressy szándéka ellen való - de hát Katona jóval nagyobb költő, Erkel pedig sokkal jobb zeneszerző annál, minthogy egydimenziós alakokat hozzanak létre. A harmincas évek közönségének nyilván jobban tetszett a végletesen hősiessé és zsarnokká formált két karakter, és hát legyünk őszinték, a ma emberének is könyebben emészhető az a felállás, mint a féltékenységtől méltóságát vesztve leskelődő Bánk és a diplomatikusan békülni próbáló királyné. Ennyit az eredeti és az átirt verzió közötti különbségről és most nézzük, mit sikerült ebből szinpadra állitanai.

Vidnyánszky egyike annak a két hazai operarendezőnek, akik manapaság izgalmas, gondolkodásra késztető produkciókat képesek létrehozni. Ugyanakkor kerüli a polgárpukkasztást, mondanivalóját a konzervativabb izlésnek is megfelelő diszletek között, a lelki folyamatokra koncentrálva, pantomimszerű szinészvezetéssel és igen látványos tömegjelenetekkel viszi szinpadra.

A Bánk bán azonban még neki is feladta a leckét.

Sok gyönyörű, lélegzetelállitó megoldás mellett időnként be-becsúszik egy-egy sablonosabb is. Nekem nem tetszik például, hogy a békétlen nagyurak a királyné bálján előbb újságot olvasnak, aztán kardot ragadnak. Félreértések elkerülése végett; az nem tetszik, hogy fegyverrel kezdenek hadonászni. Vidnyánszky egész zseniálisan adja előbb a békétlenek, majd a merániak kezébe az újságot; az előbbiek dühöngve és felháborodva, az utóbbiak rémülten, vagy pökhendien, "mittörödökénabolhaköhögéssel" legyintéssel olvassák az ország állapotáról szóló hireket. Ezek után karddal hőbörögni, mit ne mondjak, fölösleges. De legalábbis rossz üzenet, és egy remek rendezői ötlet gyenge befejezése.

Vannak persze tökéletes megoldások is. Az én legkedvesebb kórusjelenetem, amikor a békétleneket odavezetik Gertrudis holtteste mellé. Ez minden eddigi rendezésben úgy nézett ki, hogy a rabláncra fűzött urak alabárdosok között, volgai hajóvontatók módjára bevánszorogtak a szinpadra. Sablonos, unalmas, fantáziátlanul szinpadias. Vidnyánszkynál viszont a kavargó tömeg mintegy felszinre dobja, kiveti magából a békétleneket. Az egymillió házmester és besúgó országában ennél kifejezőb megoldást találni sem lehetne erre a jelenetre, a hideg futkosott a hátamon.

A darab drámai csúcspontját –számomra legalábbis- mindenképpen a megerőszakolt Melinda és Bánk kettőse jelentette.

A tépett ruhájú Melindát Bánk először eltaszitja magától, sőt, még közös gyermeküket, Somát is megátkozza. Emlékeztek, akkor kiáltja "Átkozott magzat!", Melinda pedig könyörög, hogy inkább ölje meg őt, csak a gyereket ne bántsa. Vidnyánszky egy gyönyörű pantomim játékot koreografált erre a kettősre. Bánk megpróbálja magához ölelni a kisfiút, fel is emeli, de nem bir ránézni, a saját veszteségét olyan súlyosnak érzi, hogy nem tud más fájdalmával törődni. Mint egy rongybabát, úgy ejti a kisfiút a háta mögé, hogy ne is lássa. Melinda kapaszkodna belé, de az ő karját is lefejti magáról. Néhány percig tart az egész, utána kapcsol, hogy a kétségbeesett és fájdalomtól vergődő feleségével tán mégse igy kellene viselkednie, de akkor már késő. A lelkiismeretfurdalástól szenvedő Melinda ép ésszel nem birja elviselni az eltaszitottságot; ott, a szemünk előtt őrül meg. És hát Bánk szeme előtt persze, akinek a néhány gyenge pillanatáért túl nagy büntetés az asszony elvesztése. A férfiönzést egyébként egész az utolsó percig nem tudja levetkőzni, egyetlen mondata vagy gesztusa nincs arról, hogy mit szenvedett Soma és Melinda - végig magát, a saját veszteségét siratja. Ez persze egy normális gyászmunka, de mi, a nézők azért jól jegyezzük meg; ha akkor nem átkozni kezdi a feleségét, hanem összenyalábolja és azonnal elviszi a palotából, megmenthette volna őt is, a fiát is, magát is. Fontosabb lett volna, mint bosszút állni. Jó megoldásokból persze nem lehet operát irni, vagy ha lehet is, nem érdemes, abból nem tanul a néző. Ezért a jelenetért örök hála és köszönet a rendezőnek, nagyon kellett már egy ilyen megoldás.

Azt már nem is mondom, hogy Melinda az őrülési jelenetben is egyfolytában azt vizionálja, ahogy Bánk lefejti az ő ölelésre nyújtott karjait. A szivem vérzett annyi fájdalom láttán.

A darabot egyébként szeptembertől meg lehet nézni Debrecenben. Én feltétlenül elmegyek, mert bár a főpróbát és az előadást is láttam a Margitszigeten, de még mindig nem tudom eldönteni, hogy Gertrudisz ki akart-e kezdeni Bánkkal. Szerintem igen, de teljesen biztos azért nem vagyok benne. És hát persze azért is meg kell hallgatni kőszinházban az előadást, hogy teljes szépségében élvezhessem az énekesek hangját, amiből a hangositás és a túlparti mulató beszűrődő zaja elég sokat elvett.

Nap videója ezúttal nincs, mert nem létezik olyan felvétel, ami vissza tudná adni az előadás  hangulatát. Akinek kedve van, Ágai Karola előadásában itt meghallgathatja Melinda őrülési jelenetét.

(Kép: opera-vilag.hu)

Még nincsenek kommentek. ()

Mondj valamit

A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.

Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.