galéria

kommentek

kategóriák

címkék

friss bejegyzések

"Ütős" programot állított össze a Private Music csapata, ez volt az első gondolatom az idei Szegedi Jazz Napok programjának áttekintésekor. De a nagyhírű dobosok mellett két tengerentúli zenész is eljött, a nyolcvanas éveit taposó Randy Weston és a Grammy-díjas David Sánchez. Mindkét művész első alkalommal járt hazánkban.

Hazai pályán 

Nyitónapon nyitó koncert szegedi zenészekkel: Nagy János és a Free Style Quintet + formáció, a zenészek között Frankie Látóval és Szirtes Edina Mókussal. Az már szombat kora este látszott, az idei fesztiválon nézők is lesznek, és akik időben beültek a terembe, azok a két nap egyik legizgalmasabb előadását láthatták. Nagy János zongorajátéka igazolta a fiatalon megszerzett díjakat. Frankie és Mókus két teljesen eltérő stílusú hegedűs, de a jazzes free-szólamokra válaszoló népies futamok végeredménye az élő etnojazz zene gyöngyszeme volt. A végére beszállt Szerényi Béla tekerőlantos is, jazz két hegedűre és tekerőlantra, nem mindennap hall ilyet az ember. (Szirtes Edina – ének, hegedű, Frankie Látó – hegedű, Szerényi Béla – tekerőlant, Nagy János – zongora, Szappanos György – basszusgitár, Banay Szilárd – dob)

A vasárnapi kezdésre összenyitották az IH nagytermét, szépen fogytak a jegyek. Az éjszakára beharangozott dobos legenda előtt egy magyar professzor ült a dobokhoz, Kőszegi Imre. Együttesének zenéje annyira letisztult volt, hogy emlékeimben visszatértem az egykori Közgáz Jazz Klubba, ahol ha jól emlékszem, ötven forintot kellett fizetni az éves tagsági igazolványért. A magyar zenekarok olyan magasra tették a lécet, melyet a következő nap fellépői nem igazán tudtak átugorni. (Bacsó Kristóf – szaxofon, Rozsnyói Péter – zongora, Orbán György – bőgő, Kőszegi Imre – dob, Zsoldos Béla – ütőhangszerek)

A vendégszektorban

David Sánchez fantasztikus "ajánlólevéllel" érkezett Szegedre, ráadásul az internetes zenei megosztók segítségével bárki felkészülhetett a koncertre. Estére megtelt a terem, igazából nem tudtam, hogy a Puerto Ricóból származó tenor szaxofonos vagy az éjszakára beígért "dobgép" vonzott-e ennyi nézőt. Sajnos a Quartet számomra csalódás maradt. Láttam és hallottam négy nagyon tehetséges, de igencsak fáradt zenészt, akik mintha az időeltolódásból még nem tértek volna magukhoz. Zenéjükből hiányzott a várt latinos könnyedség, szólóik merevek és végtelenek voltak. Egyedül a szemtelenül fiatalos Lage Lund gitárjátéka jelentett számomra némi felüdülést, de őt rendre elnyomta Sánchez egy-egy fásult improvizációja vagy Le Fleming tanácstalan bőgőjátéka. A koncert végén ugyan udvarias taps búcsúztatta a zenészeket, de hátratekintve láttam, bizony rendesen leamortizálták a közönséget. (David Sánchez – tenor szaxofon, Lage Lund – gitár, Orlando Le Fleming – bőgő, Tony Escapa – dob)

Majdnem kipattant székéből a felére csökkent, szunyókáló közönség, amikor Carl Frederick Kendall Palmer, az Emerson, Lake & Palmer egykori dobosa belecsapott a közepébe. A hangerő sokszorosa lett a korábbiaknak, a zene intenzitás pedig félelmetes. A koncert – látható és hallható volt, elsősorban az ötvennyolc éves Palmerről szólt. A színpad közepére építették fel tekintélyes dobszerelését, a hangosítás gondoskodott róla, hogy a két gitár csak kísérő hangszer lehessen. Az egész nagyon rendben lett volna, ha maradnak a progresszív rock határain belül, de úgy gondolták, ha már jazzfesztivál, a gitárosok is megmutatják zenei képzettségüket. Szerintem hibát követtek el. Mert az, hogy Paul Bielatowicz, a szintén kölyökképű gitáros a metálzenészek arcjátékát utánozva egy gitárlecke stílusában előadja a Dongót, csupán néhány öregebb rockernek jelentett felejthetetlen élményt, a köröttem ücsörgő "jazzpityuk" értetlenül néztek egymásra. Ezen Stuart Clayton semmitmondó cirkuszi basszusszólója már nem igazán tudott rontani. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Palmer visszakanyarodott ahhoz, amiben mindhárman hibátlanok. A kiállítás képeivel elkezdődött egy olyan ELP-blokk, amire a leghűségesebb száz néző csak csettinteni tudott. Ezekért a legendás számokért érdemes volt éjszakázni. (Paul Bielatowicz – gitár, Stuart Clayton – basszusgitár, Carl Palmer – dob)

A titokzatos fekete "Gyógyító"

Akikre leginkább vártam és akik a legnagyobb élményt jelentették, Randy Weston és csapata. Nem tudom mit gondoltam, hogyan fog megjelenni a színpadon egy nyolcvankét éves zongorista, de azt biztosan nem, hogy elsőre egy kosárlabdajátékos fog eszembe jutni róla. Weston vagy két méter magas, tartása szálfaegyenes. Vidám és felszabadult, akárcsak két társa. Alex Blake bőgős három percig pakolgatta a székét ide-oda, hogy a hangszerét úgy ölelhesse magához, mintha a szerelmét tartaná karjaiban. Minden érintése egy vallomás volt, játéka a költészet maga. Sajátos stílusával, folyamatos énekkíséretével egymaga is tökéletes zenét játszott. Neil Clarke – a különböző dobok mellé kipakolt párezer apró kütyüt, aminek egy részét bevallom, én nem is hallottam – vérében a ritmus, látszott minden mozdulatán. "Magyarul nem tudok, ezért a zene nyelvén beszélek", ezekkel a szavakkal ült le Weston a zongorához, és valóban beszélt vagy inkább mesélt. Hol könnyeden, akár csak egy billentyűt kopogtatva, hol bonyolult, hosszú gondolatokat közölt követhetetlen ujjaival. Igen, nem csak hallottam, most már tudtam, Weston valóban "gyógyító" ember, a zene nagykövete, a modern kortárs jazz és a kultikus afrikai zene legnagyobb élő egyénisége. A koncert végén a város aranyplakettel köszönte meg, hogy "megajándékozott bennünket művészetével". (Randy Weston – zongora, Alex Blake – bőgő, Neli Clarke – dobok)

Drienyovszki András, a Private Music ügyvezetője sokat dolgozott azért, hogy Szeged, ha csak két éjszakára, de ismét a jazz magyarországi fővárosa legyen. S annak ellenére, hogy a második napi sztárvendégektől kevesebbet kaptam, mint amit vártam, mégis magas színvonalú, jól szervezett fesztivált élvezhettem. Köszönhető ez nagymértékben az igen erős magyar művészcsapatnak is, akik semmiben nem maradtak el a nemzetközi sztároktól. A Private Music jó irányban halad, és csak remélni tudom, marad ereje arra, hogy jövőre és azután is elhozzon nekünk minél több jó zenét a világból és itthonról is. Szeretném már olvasni a 2009-es plakátot.

Még nincsenek kommentek. ()

Mondj valamit

A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.

Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.