galéria

kommentek

kategóriák

címkék

friss bejegyzések

Vannak, akiknek az EFOTT csak egy fesztivál a sok közül, de nekem ez volt életem első könnyűzenei fesztiválja, és szerintem mindig is etalon marad, külföldi előadók ide vagy oda; úgy vettem észre, hogy nem az számít, kik lépnek fel, hanem hogy őrült nagy party van megállás nélkül, 4 napon keresztül. Olvashattunk cikkeket az EFOTT-ról olyanok tollából, akik már számtalan hasonló eseményről tudósítottak, éppen ezért gondoltam, hogy érdekes lehet egy elsőbálozó élménybeszámolója.

Az első  napom az EFOTT-on a csütörtök volt, ami a fesztivál harmadik napja, de hivatalosan csak a második -- szóval értitek. Eredetileg úgy volt, hogy nem is megyek, de aztán szerdán lementem a bejárathoz egy ismerősöm elé, és megcsapott a Red-Bull sátorból áradó kőkemény duc-duc, abban a pillanatban pedig megpattant valami az agyamban. Tudtam, hogy nekem ide be kell mennem, és hajnalig kell veretnem a bulit. Másnap már annyira hatalmába kerített ez a gondolat, hogy fittyet hányva az illemre és a szabályokra, hátrahagyva csapot-papot, belevetettem magam a fesztiválélet sűrűjébe. A dolog érdekessége az volt, hogy egyrészt még soha nem voltam egyetlen fesztiválon sem, másrészt jegyet ugye nem vettem, viszont pénzem meg már nem maradt rá, így alternatív módszerek után kellett néznem a bejutást illetően. A hogyant most inkább hagyjuk, legyen elég annyi, hogy missön akomplisd, egyszer csak bent találtam magam.

Annyira fura volt, hogy hirtelen nem is tudtam mit kellene csinálnom, megvizsgáltam hát a környezetemet, hogy ellessem, hogyan is kell viselkedni az EFOTT-on, hogy tudnék a legkönnyebben beilleszkedni. Nagyjából 5 perc után a következő megállapításra jutottam: be kell rúgnom. Egy átlagos szombat este és az EFOTT között annyi a különbség, hogy bár itt is ugyanúgy megtalálható az összes ismerősöm, rajtuk kívül van még 59 985 ember, illetve a 'Halleluja' nem winampból szól, hanem tőlem 20 méterre játsszák; a halál egy aranyos, szakállas fószer; ha kitartod a kezed, azonnal kerül bele valamilyen alkoholos ital, illetve egy szál cigaretta; telefonálni nem érdemes, mert nem lehet eldönteni hogy az üvöltözik akit hívtál, vagy valami koncert hallatszik bele a telefonba.

Miután ezek a dolgok letisztázódtak, és összegyűlt a banda, farzsebből előrántottam azt a dolgot, amire úgy tekintettek a barátaim mint Mózes a tíz parancsolatra: az EFOTT-programfüzetet. Bizony, én mint kezdő fesztiválozó gondoltam, nem biztos, hogy séróból emlékezni fogok,  melyik színpadon milyen koncertek lesznek. Így hát összedugtuk a fejünket a füzet fölött, hogy akkor most mi a program, és egyhangúlag megszavaztuk Dévényi Tibi bácsit, mert ugye mindenkiben ott lapul a gyermek, és ahhoz, hogy kiválóan szórakozzon, elég meglóbálni előtte egy pöttyös labdát. Nem csalódtam, őrült nagy party volt, de labdát nem sikerült szerezni. Sajna ennek is vége szakadt, mint minden jónak az életben, és elégedetten ballagtam át Karmatronicra, gondolván, hogy az majd milyen jó lesz. Nem volt az. Ellenben szemben volt Video Disco, igazi retro-slágerekkel, amit mindig is nagyon gáznak tartottam, de fesztiválos megközelítésben még ez is iszonyatosan jól szólt. Aztán jött a reggel, és vele a szúnyogok, amiket nem nagyon bírtam elviselni, így hát elbattyogtam hazafelé, és közben csak arra tudtam gondolni, hogy holnap kezdődik elölről az este, és folytatódik a buli. A nap legfurcsább élménye egyébként az volt, hogy - bajaiként -- már sokszor jártam a Petőfi-szigeten, de amikor bementem az EFOTT-ra, mintha átléptem volna egy másik dimenzióba, és amikor kijöttem, nyomasztóan szakadt a nyakamba a külvilág és a mindennapok súlya. Tudtam, hogy vissza kell jönnöm, nincs megállás. Így hát másnap újra nekigyürkőztem...

Másodszorra már a profik nyugalmával loptam be magam a fesztivál területére, majd rutinosan a HÖOK sátor felé vettem az irányt. Útközben azon gondolkoztam, ha nem bajai lennék, nem tudnám, hol kezdődik az EFOTT, és hol ér véget a város, ugyanis a fesztivál kiszabadult a kordonnal hermetikusan körbezárt területről. A helyiek által találóan csak sétáló utcának nevezett Sétáló utcában hegyekben állt a szemét, a Tóth Kálmán tér füvén elszaporodtak a hippi-körök, a lépcsőkön jóízűen fogyasztották reggelijüket a fesztiválozók, az uszoda előtti szökőkút pedig megtelt emberekkel. No sebaj, egyszer van EFOTT Baján, ki lehet bírni ezt a pár napot, így hát szaladtam is befelé Belgára. A hőség elviselhetetlen volt, azonnal lekerült rólam a póló, és szégyenlősen próbáltam behúzni a hasamat, de egy gyors mustra után büszkén engedtem ki, hogy az én pocakom csak ekkora. A sátor mennyezetéről a kicsapódó izzadság eső formájában hullott vissza ránk, és nem értettem, hogy a Belga tagjai hogy tudják sapkában tolni a trambulint. Ezek után ismét Tibi bácsi, és megint labda nélkül távoztunk, aztán meg már nem is emlékszem mi volt, mert teljesen összefolynak a napok, de egy dologban biztos vagyok, hogy a buli ment megállás nélkül, megint csak reggelig, aztán alvás, és jött a záró nap.

Erre a napra volt egy ingyenjegyem, ami rossz ómen, mert ha az ember ingyen kap jegyet, akkor valószínűleg a leguncsibb napra. Megnéztem a programot, és bingó, első ránézésre semmi értelmes. Nem baj, úgy voltam vele, ez az első fesztiválom, akármi lesz, nem állok le, végigpörgöm ezt a napot is. Bementünk, szétnéztünk, sétálgattunk, és egyszer csak őrült D'n'B-ritmus csapta meg a fülemet, hegedűszóval vegyítve, és abban a pillanatban éreztem, hogy megtaláltam a helyem a világban. Sikeresen belesétáltam a Beatrice és a Goulasch Exotica párbajába a Red Bull zenegarázsban, és talán ott estem volna össze holtan, ha nem szakad vége hirtelen. Életem eddigi legjobb koncertélménye volt, Feróék még mindig őrületes bulit tudnak csinálni, de kiegészítve a magyar zenei élet üde színfoltjának számító Goulash Exoticával egyszerűen megőrjítették a közönséget. Ezzel a hangulattal estem neki a Sense of Silence koncertjén a kordonnak, de amikor eltűnt a pára az agyamról, rájöttem, hogy nem elég, hogy én vagyok az egyetlen, aki a kordont rázza, de én vagyok az egyetlen a koncerten is. Zavartan köhintettem, majd szaladtam Neo-ra, mert jobban szeretem, mint a Tankcsapdát, aztán maradtam is a Port.hu sátorban, egészen hajnalig. Valamikor napközben egyébként volt egy igen durva vihar, de ez senkit sem érintett meg különösebben, mindenki örült a lehűlésnek, lehetett kapni ingyen esőkabátot, és a sörpultoknál mosolyogva tehették szét a kezüket a vendéglátósok a fogyasztóvédelem embereinek, mondván „mi ugyan nem vizezzük, nyilván az eső esett a poharukba..."

Szomorúan, keserű szájízzel ballagtam haza, mert tudtam, hogy ennyi volt, vége, a sátrakat összepakolják, a kordonokat elbontják, és hamarosan minden visszatér a megszokott kerékvágásba. Bizton állíthatom, hogy függő lettem, jövőre is ott leszek, és ezután mindig, mert kerüljek ezután akárhova, nekem mindig az EFOTT lesz a nagybetűs Fesztivál. Mára minden nyomát eltüntették a fesztiválnak. Hiányérzetem van. Szerintem jót tett Bajának az EFOTT, sok fiatal ellátogatott hozzánk, és remélem sokan visszajönnek még, mert ez a generáció az, akik művészi szintre emelték a bulizást, ezt pedig mindenkinek el kellene tanulnia tőlük. Pöttyös labdát utolsó nap sem sikerült szerezni, viszont a haveri körből akinek nem volt nője, annak most van, akinek meg volt annak nincs, szóval azért lesz maradandó emlékünk az EFOTT-ról. De labda nélkül nem halunk meg, ezt megfogadtuk, úgyhogy Tibi Bácsi, készítsd a lasztikat jövőre is, mert ott leszünk!

Kapcsolódó cikkek:

• EFOTT 2009 -- tanulságok és további tippek
• Kezdődik az EFOTT!

Még nincsenek kommentek. ()

Mondj valamit

A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.

Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.