galéria

kommentek

kategóriák

címkék

friss bejegyzések

Nagyon kevés zenekar van, amire azt mondaná az ember, hogy mindenképpen illik megnézni legalább egyszer -- elég hülyén is hangzik az ilyesmi -- de a Calexico valami ilyesmi. Megnéztük, a várt reveláció elmaradt, de tudjuk, miért.

Amikor a Calexico kapcsán a kultikus státuszt és az egyenletes színvonalú, szinte hibátlan életművet említjük, mindig elfelejtjük, hogy ezeket a dolgokat igazából mi is úgy olvastuk, és nagyon kevesen vannak köztünk, akik ténylegesen végighallgatták legalább két lemezüket. A Carried To Dust szépen bedobta őket a köztudatba - pedig előtte sem voltak ismeretlenek - ők viszont maradtak ugyanolyanok, ami láthatólag meglepte a tegnapi koncert közönségét. A Calexico problematikája ugyanis éppen abban rejlik, hogy nagyon messziről (Tuscson, Arizona) jöttek, egy olyan világ batyujával a vállukon, amit mi legfeljebb a nagy amerikai elbeszélők keserédes sivatagi történeteiből ismerhetünk, olyan hatásokkal és kulturális hozadékkal, ami (kelet-) európai fül számára néhol legfeljebb respektálható, de nem kifejezetten élvezhető.

Mielőtt azonban bárki azt gondolná, hogy ez egy negatív kritika, egyvalamit fontos leszögezni: tény, hogy az alapból hosszú és javarészt visszafogott dalokba iktatott hosszas hangszeres szólók sokszor unalmasnak és feleslegesnek tűntek; tény, hogy ez a zenekar aztán végképp nem egy fesztiválra való, ahol a háttérből dübörög a reggae-sátor basszusa; tény, hogy a mariachi rövid távon érdekes, hosszú távon kissé idegesítő...de az is tény, hogy a Calexico legjobb pillanataiban igenis hátborzongatóan jó volt, néha szinte egy hang nélkül értek el abszolút katarzist, a folyamatosan építkező, visszafogott struktúrákkal, melyek soha nem értek fel a csúcsra, hanem pont előtte visszafordultak, csak megmutatták nekünk a fényt az alagút végén, de nem engedtek belépni. Ilyenkor érezte az ember, miért tartják a Calexico-t napjaink egyik legfontosabb zenekarának, nem a hosszú trombitaszólók alatt. Nem véletlen, hogy az új album befogadhatóbb, direktebb dalai, a "Two Silver Trees'"és a "Victor Jara's Hands" aratták a legnagyobb sikert. Joey Burns jó és határozott frontember - és az exem szerint "faszán jó pasi" - a spanyol gitáros és a mexikói fúvós-énekes biztosítják a multikulti-életérzést, de nem csupán az imidzs miatt vannak ott, tényleg beleteszik a saját kultúrájukat, a saját zenéjüket a Calexico hangzásába.   

Tegnap tehát a Calexico nem bizonyította, hogy mindenképpen kihagyhatatlanok lennének, mi viszont azt nem bizonyítottuk, hogy ez nem azért van, mert áthidalhatatlan kulturális különbségek vannak köztünk. Egy-egy pillanatra belekóstolhattunk, milyen az, amikor az ördögszekeret sodorja a szél a mexikói határvidéken, miközben a háttérben lustán pöffeszkedik egy valószerűtlenül nagy iguána, a kocsmából pedig lövöldözés és éneklés hangja hallatszik. Persze ez a világ csak a képzeletünkben létezik, a legtöbben sosem jártunk arra, így a Calexico zenéjének megítélése is csak a képzelőerőnkön múlt. A javarészt külföldiekből álló közönség mindenesetre hálásnak bizonyult az élményért, amit ha megérteni nem is, de átérezni talán lehetséges volt.

Kapcsolódó cikkek:

Még nincsenek kommentek. ()

Mondj valamit

A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.

Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.