„Igyá sört!”, mondta gyerekkori emlékképemben az eszméletlenül heverő punknak egy másik punk, én pedig azóta igyekszem ezt a jó tanácsot gyakorlatilag az egész életre alkalmazni. Mert az kétségtelen, hogy a fesztiválozás nem csak, de még nem is elsősorban a zenéről szól, hanem arról, hogy az ember hogy mászkál össze-vissza két „igyá sört!” között, meghallgat zenéket, embereket (olyanokat is, akiket ismer, olyanokat is, akiket nem), aztán másnap az egyre homályosabb emlékei között kutatva próbálja
rekonstruálni, mi is volt jó és mi nem. Mikor besötétedett, már kellően punkok voltunk a SZIN-en.
Azt hiszem, az ötödik sörömet próbáltam megvenni a Pepsi
színpad előtti büfé tömegében, mikor ismét szembe jött a népzene, a Lovasival
megtámogatott Csík zenekar formájában. Az a jó ebben, gondoltam, hogy a
popdal-feldolgozásokkal a Csík olyan emberekkel is meg tudja hallgattatni a
népzenét, akik különben azt nem viselik el, és megmutatja, mennyire benne
tudnak lenni ezek az elemek mindenféle olyanban, amit meg elviselnek. A ‘Csillag vagy fecské’-nél ki is álltam a sorból: ezt a számot a Kispál
egyébként külön Cseh Tamásnak küldte a tegnapelőtti koncerten, és a Csík
kíséretében csak még sokkal fájdalmasabb és szebb lett. Aztán még ‘Most múlik
pontosan’ (ekkorra már volt söröm), és a végén ‘Fiúk ölébe a lányok’. A zárás
után kihömpölygő tömegben próbáltam az öcsémet rábeszélni, hogy nehogy
átmenjenek Zagarra, végül sikertelenül; mi meg kisebb pihenőt tartottunk a
Tisza-parton még sörrel, és megváltottuk a világot, valahogy úgy, ahogy az
ember egyetemista korában csinálja az egyetemi klubban.
Végül ahogy elindultunk a nagyszínpad felé ismerősöket és
kollégákat összeszedni, konstatáltuk, hogy sötét van. Egyre sűrűbb árnyékok
jöttek szembe az utakon, akik maguk is egyre bizonytalanabbul kerülgették a többieket.
Egyre kevésbé ismertük fel a sátrakból-színpadokról kiszűrődő zenéket. Jézusom,
de jó, hogy jön azzal a fénnyel, gondoltuk, épp a fény előtt elmenve, és
gyorsan ittunk egyet. Talán ezért, de már egyáltalán nem ismertük fel, mi is
megy a nagyszínpadon. Sőt, lassan már a felbukkanó ismerősöket-kollégákat sem
ismertem fel. Macy Grey-ből is csak a ’Creep’-et. A kivetítőt se nagyon láttam.
Felesleges a SZIN minden egyes előadójáról külön koncertbeszámolót írni,
hiszen ezeket a zenekarokat amúgy is láttuk már nyáron a többi fesztiválon, és
nagy részük különben is a magyar koncertélet rendszeres résztvevője. A
fesztiválokra nem a zenéért megy az ember, egy-két különleges koncertet kivéve.
Hanem pontosan az „igyá sört”, beszélgess, hallgass meg egy-két számot
ebből-abból miatt: aztán szelektáld, próbáld elhelyezni, hol volt az az egy
sor, az a gitárhang, az a szóló. Ki énekelt és hol, mit kell előtúrni és
meghallgatni újra. Vagy mit kell megkeresni és meghallgatni először, mert jól
szólt. Kit kell felhívni, kinek kell bocsánatkérő sms-t küldeni, kit kell
megkeresni még ma. Pontosan milyen hosszú káromkodás fog következni, mikor az
ember belenéz a pénztárcájába. A zene csak a háttér: mint a 30Y-nál, a dalok az
indok arra, hogy ott keveregjen az ember, nem a színpadon, mint Beck Zoliék,
hanem a színpadok előtt, és találjon ezt-azt. Hát így fesztiválozunk mi a
SZIN-en, bár ma már valószínűleg nem iszunk ennyit. Viszont a napszemüvegemet
nem vesztettem el.