Sziget

VOLT fesztivál

Hegyalja, Tokaj-Rakamaz

Pannónia Fesztivál PAFE

Szegedi Ifjúsági Napok SZIN

Veszprémi Utcazene

Fridge fesztivál

Macy Gray ugyan messze nem olyan friss szenzáció, mint Gabriella Cilmi, kelet-európai népszerűsége pedig meg sem közelíti a hamvaiból feltámadt Guano Apes-ét, az idei SZIN legjobb koncertjét mégis kétségtelenül ő adta. Teltkarcsú vokalisták, vérprofi kísérőzenekar, remek popdalok és persze a soul, amit most akkor is lehetett szeretni, ha egyébként nem.

Na jó, valljuk be, a vokalisták egyenesen kövérek voltak, de az évek során felhalmozott popkulturális ismereteinkre támaszkodva elmondható, hogy ez nem is lehetett másképp: ilyen zenéhez elengedhetetlen a ritmusra rengő, kövér vokalistanő, lehetőség szerint három. Itt kettő volt, de ők három helyett dolgoztak; tulajdonképpen abban a pillanatban, ahogy feltrappoltak a színpadra, a közönség pestiesen szólva "meg volt véve", a Művésznő megjelenésétől számított három percen belül pedig már mindenki vígan ropta a dalokra, melyek nagy részét valószínűleg a fesztiválozók kilencven százaléka még soha életében nem hallotta (és mielőtt sznoboskodó kivagyisággal vádolna bárki, bevallom, én sem tartoztam soha a Macy Gray-életmű avatott ismerői közé). A legnagyobb slágerek persze mind elhangzottak, a 'Sweet Baby' az 'I Try' és az obligát 'Creep'-feldolgozás mellett meglepő módon még a Fatboy Slim-diszkográfia egyik leggyönyörűbb darabja, a 'Demons' is előkerült, ezen felül sok-sok intertext, műfaji kikacsintás/utalás, ami, mint tudjuk, mindig jó.

A lényeg viszont maga Macy Gray (aki, mint megtudtam, valójában magyar és Szürke Maci az eredeti neve), hiszen a soul-alapú zenéket egyetlen dolog menti meg az unalomba fulladó stílusgyakorlat-érzettől: egy baromi jó frontember. Nos, a legnagyobb sikereit az ezredforduló környékén arató, szemmel láthatóan jópár felesleges kilójától megszabaduló Gray baromi jó frontember; ez leginkább abból látszik, hogy szinte bármiféle direkt gesztus nélkül teremt másodpercek alatt kapcsolatot a közönséggel, melyet ezután már egyáltalán nem érdekel, hogy amit hall, azt ismeri-e vagy sem, szereti-e vagy sem, csak azt hallja, hogy erő van benne, anélkül, hogy torzítanának a gitárok és égő emberek rohangálnának a színpadon. Macy Gray zenéjében erő van, a végtelenül feszesen muzsikáló, vicces kísérőzenekar által kordában tartott erő, amit csak akkor és addig enged elszabadulni, amikor és ameddig akarja. Az egyetlen klasszikus show-elem -- persze a vokalisták folytonos mozgásán kívül -- a klezmeres 'Oblivion' alatt a színpadra berohanó két, piros melegítős figura, az egyik egy cintányérral hülyéskedik, a másik a dalszöveget prezentálja kartonlapokon, á la 'Subterranean Homesick Blues'.  Ekkor már mindenki táncol, többen is vannak mint Gabriella Cilmi fellépésén, ebből látszik, hogy egyrészt Macy Gray legalább annyi ideje nyomja az ipart, amennyi idős Cilmi, másrészt, hogy jó és jó koncert közt óriási különbség van. Míg az ausztrál lányka szimplán profi, jól felépített és remekül előadott produkciót hozott, addig Gray fellépésében ott volt a lélek is, az a bizonyos tűz, amit annyit emlegetnek mindenféle fekete előadók kapcsán, és amiben az a legviccesebb, hogy úgy néz ki, tényleg létezik.

Nem állítom, hogy Macy Gray valaha is a zenei világ szigorúan vett elitjébe tartozott, ahogy azt sem tagadom, hogy legnagyobb slágerei mind-mind egy évtizeddel ezelőtt születtek. Erre szoktuk azt mondani, hogy na, a magyar szervezők megint idehoztak nekünk valami lecsúszott, b-vonalas sztárocskát,  legtöbbször joggal -- most viszont nem mondjuk, mert rohadtul nem így van. Ez kérem szépen, egy emlékezetes, rettenetesen erős koncert volt, sok-sok szép pillanattal, elegendő remek dallal és betekintéssel egy olyan világba, amit mi magyarok általában csak a filmekből ismerhetünk. Ha volt koncert az idei SZIN-en, amin mindenképp ott kellett lenni, ez volt az.

A koncerten készült képeinket megnézhetitek a galériában!