kommentek

kategóriák

címkék

friss bejegyzések

Joan Wasser és még két ember zenélgetett kicsit Budapesten, mi pedig ott voltunk, hogy megfejtsük, hogyan lehet hatásos a hatástalanság. Annyi biztos, hogy kell hozzá rózsaszín nadrág, diszkócsizma és méhkasfrizura.

Ennyi persze nem elég, kellenek hozzá jó dalok és iszonyú profi zenészek is; az első feltétel részben, a második hiánytalanul teljesült. Az egykor Jeff Buckley és Antony Hegarty mellett is megfordult Parker Kindred arisztokratikus nyegleséggel hozta a hajszálpontos, hol lehelletfinom, hol kifejezetten dögös dobtémákat, a szintetizátoron és egyéb analóg cuccokon ügyködő Tyler Wood pedig gondoskodott arról, hogy a trió úgy szóljon, mintha legalább öten játszanának, ráadásképpen mindketten gyönyörűen vokáloztak. Csak és kizáróag ők tehettek róla, hogy a meglepően szép számban összegyűlt közönség a koncert felétől egyre gyakrabban ragadtatta magát visszafogott ringatózásra - no persze a JAPW nem kimondottan a táncról szól.

Itt érkezünk el az est legfontosabb kérdéséhez, jelesül, hogy akkor miről is szól valójában ez az egész. Joan Wasser a bevezetőben említett látványelemek ellenére nem egy kifejezett energiabomba, a hangja pedig - bár terjedelem és képzettség tekintetében nem hagy kívánnivalót maga után - híján van a dalszerző-énekesek make or break eszményének, az összetéveszthetetlen karakternek. A dalai ugyan mesterien kidolgozott gyöngyszemek, de igazán kiemelkedő darab egy sincs köztük, sőt, a gonoszabbak akár a tét nélküli AOR-címkét is rájuk ragaszthatják. Ez bőven elég ahhoz, hogy az egész produkció álmosító teadélutánná degradálódjon, azonban furcsamód ez mégsem történik meg.

Nem történik meg, mert a szombati koncerten az első pillanattól érezni lehetett, hogy ez a három ember pontosan tudja, mit akar, és azt maradéktalanul meg is valósítja.  Se többet, se kevesebbet. Itt nem az üvöltő eksztázis, a közönség klasszikus értelemben vett "megszerzése" a cél, hanem az, hogy aki figyel, meglássa a dologban a szépséget, aki meg nem, lehetőleg azt se bántsa senki. Az elején ugyan kicsit döcögősen indult a dolog, de amint felvették a ritmust és összeállt a koreográfia, nem lehetett okunk panaszra. A slágeresebb dalok (hangsúlyozottan nem a slágerek, mert azok nincsenek) mind-mind pontosan a helyükön voltak, a zongorás és a gitáros balladák tökéletes ütemben váltották egymást, Joan pedig a maga visszafogott - és kicsit náthás - orgánumával, minimális verbális kommunikációval szerettette meg magát mindenkivel. A nagy komolyság mellett a viccesebb pillanatokról a csak koncerteken (és az interneten) kapható tavalyi feldolgozáslemezről előadott számok gondoskodtak - a Bowie-féle 'Sweet Thing' kifejezetten felemelő volt, a kedves mentegetőzéssel felvezetett ("Szeretem Britney-t. Tényleg.") 'Overprotected'-újragondolás pedig megerősítette, hogy nem volt szégyen szeretni az eredeti verziót sem. A legpörgősebb darab - és egyben a koncert egyik csúcspontja - mégis a Public Enemy 'She Watch Channel Zero'-ja volt, ami a maga lendületességével kicsit ki is lógott a programból.

Az egyetlen problémát a legvégén elhangzó új szám jelentette, ami egy kicsit megint visszavett a tempóból, ennek ellenére hiányérzete nem lehetett senkinek, hiszen addigra minden jelenlévő tudta, mire számítson. Egyébként is elmondható, hogy aki ott volt, nagy valószínűséggel ismerte a JAPW-sorlemezeket, így biztonságban voltunk, nem kellett csalódástól tartanunk. Ha van tanulsága az estének, akkor az, hogy a kiszámíthatóság nem feltétlenül negatív terminus.

(A Trafó Voices c. sorozatának következő fellépői Max Tundra és a Deerhoof lesznek április 24-én.)

(A képek nem a szombati fellépésen készültek. Forrás: BBC)

• Trafó hivatalos honlap

Még nincsenek kommentek. ()

Mondj valamit

A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Ha van felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.

Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.