Roskilde Fesztivál 2008 (part 1.)

Utunk Koppenhágából hogyan másként indulhatna, mint csupa kalanddal. A történet a pályaudvarra tehető helyileg, ahol a kis csapat húzós bőröndjeivel, sporttáskáival, szatyraival, felfújható gumikacsáival kiért a szállodától, az egy percre található állomásra, majd Koppenhága köztisztaságáról’ folytatott diskurzust. Nem mondom, a Keleti pályaudvar hasonló kvalitásokkal bír, az ember ugyanazzal a slunggal ragad bele a kiöntött kávéba, sörbe, rágóba, szendvics maradékba, de lévén, hogy fesztiválozni indultunk, nem nagy törődtem a helyzettel, mert fejben már a mocsok-tengerben fürödtem, jobbnál jobb zenékre ringva közben. Hiszen voltam már fesztiválon, így volt elképzelésem a sátor-erdő dzsuvájáról – gondoltam én naívan.

Az említett kezdeti bakit ott vétettük, hogy az állomáson olyan nagy hévvel vetettük bele magunkat a szemét-sztorik ecsetelésébe, hogy mikor megérkezett a vonat, mi nem hallva, nem látva robogtunk előre, hogy lehetőleg egy vagonban legyünk. Ezzel eddig még nem is lenne probléma – nehéz egy közel negyven fős bandát egy idegen országban, sok mindenre nem hasonlító nyelvterületen vezetni –, csakhogy a nem éppen halknak számító társaság éppen a „Silent zone” üvegfalain belül tanyázott le. És hogy erre mikor jöttünk rá? Természetesen egy megállóval célunk előtt, így a csendre, olvasásra, alvásra vágyó dánok 1. nem fértek be abba a kocsiba, mibe vágytak volna, 2. a bepréselődött helyiek, kínos mosolyok közepette tekintgettek ránk. Pláne akkor, mikor fesztivál mondataim tanulgattam, hogyan máshogy, hangosan, a csendes vagonban: „Jeg er politisk flygtning fra Uganda.” Itt már a pisszegés sem segített, csak a Roskilde-i megálló hozta az enyhülést dánjaink számára. Nekem meg a felüdülést. Mindenhol fiatalok, szanaszét a csomagok, hajuk, ábrázatuk, polifonok, sátor-maradványok, cigaretta-végek, kalapok, szoknyák, színek, fények, és napsütés. Az egész állomás csendes émelygésben várta a beguruló gyorsokat, ki el, ki ide, ki már azt sem tudta, hogy merre jár. Az állomás maga volt a csendes zóna, gondolhattuk volna, aztán a szállodához való gyaloglás közben beláttuk, hogy ez a város maga a csendes zóna. Apró vöröstéglás házak, kis cserjék, bokrok, virágok, semmi-kerítések, biciklik szanaszét, minden udvarban legalább három, kihívó színekre mázolt ajtók, az ablakok csupaszon, függönyök nélkül, nagy terek, szűkebb utcák, majd a hosszabb gyaloglás a semmibe vezető úton.

És akkor megérkeztünk Scandic Roskilde-be, az aznapi szállásunkra. A szobák még a fesztiválozók bűzét rejtették, így egy csomagtározóban hagytuk a poggyászokat, és elindultunk vissza az állomás felé, hogy bevegyük Roskilde-t. A 666-os helyi járat szállította az embereket a fesztivál főbejáratához, ami nem csak számában, de hőmérsékletében is pokoli járat volt. A lepukkant buszban az ablak lehúzhatatlan, légkondicionálásról már álmodni sem mer az ember, az ajtó-kinyitást pedig szigorúan szabály korlátozza, és egy marcona sofőr. Így araszoltunk a csoporttal, és még rengeteg bepréselődött dánnal a kapuk felé. A hőség kezdett egyre elviselhetetlenebb lenni, a helyi erők már előrekiabáltak a sofőrnek, hogy legalább az ajtót, de ő egy ideig hajthatatlan volt. Majd jött az udvarias, majd kevésbé udvarias angol kérés, aztán magyarul is rákezdtünk. A multikulti hatása, vagy csupán megijedt az izzadó tömegtől, de nagy kegyesen kinyitotta az első ajtót, amit tapsvihar követett. Közben már a fesztivál pár száz méteres vonzáskörzetében jártunk, mindenhol gumicsizmás szőkék, fiúk, s lányok egyaránt, motyóval vállukon, kezükben, talicskában, babakocsiban, és minden létező gurítható eszközön, ami a kezük ügyébe került otthon a sufniban. Nem egy szívbajos népség, és különben is, a fesztiválon valahogy mindenkiből kijön a kitűnni akarás csírája, s van olyan, akinél ez egy egészen terebélyes erdővé fajul.

Na a dánok nagy része ilyen. A pokoli járat megérkezett, ekkor kezdődött igazán csak a móka. Pár száz méterre megláttuk a főbejáratot, a felállványozott Roskilde Festival 2008 tábláit, kasszáit, nekem már itt szorult össze örömömben a szívem. Mint, mikor Szigeten átkelsz a hídon – na ez pontosan olyan érzés. Leplombálták a csuklónkat, helyes szövet karszalag, dátum, helyszín, Tuborg, és már bent is voltunk a „lakónegyedben”. Mint később kiderült, ha balra fordulsz a bejárat után, akkor könnyen a sátrak közt találod magad – igen, ezek is mi voltunk. Olyan 11-12 körül járhatott az idő, mikor megérkeztünk, ekkor ébredezett a megfáradt, elcsigázott népség, kócos arcok, fejek, sátortáborok, közös jó reggelt sörözések, spanglik, és az a bárgyú vigyor, amit e hajnali órában az ember magára tud varázsolni. Ebbe a képbe csöppent bele teljesen vegyes vágású csapatunk – értem ezt akár a korosztályra, akár az érdeklődésre -, ami elkezdte filmezni a sátrasok szeméttelepét, akár egy állatkerti túrán lennénk. A dánok vették a lapot – na már, aki –, így vicces beszólogatások zápora árasztott el minket – ha úgy vesszük jogosan, ez az ő váruk. A képek azt hiszem, hogy magukért beszélnek, így csak annyit tennék hozzá, hogy a sátrak számát szorozd be több százezerrel, az arcokat szintén, és a szag-tényezőt a szigetes köbére emeld, legalább. A szippantós-mókából persze nekünk is kijutott, mikor máskor, akkor tartottak nagymosást a slóziban, mikor arra jártunk. Ezt a kalandot is túlélve lassan helyre tettük a dolgokat, rájöttünk, hogy az a balos kanyar igazából, ha egyenes lett volna, akkor megkíméljük magunkat a menekülttábor feelingtől, de így legalább van viszonyítási alapunk.

A Sziget sem egy Ritz Hotel, no de Roskilde-hez mérten már teljesen másként tekintek rá. Mondjuk a kettő közt azért az is óriási különbség, hogy míg a Hajógyári-szigetnek csak egy kis része a lakónegyed, addig a roskilde-i lakópark közel akkor, mint az egész Hajógyári – ha nem nagyobb -. És ahogyan a mondás is tartja, kevés fesztiválos, kis mocsok, sok fesztiválos, irgalmatlan mocsok. Ez a frázis állja helyét. És akkor még az irgalmatlannal nem fejeztem ki helyesen magam. De tegyük hozzá, hogy ekkor még csak a peremkerületen, vagyis a kemping részben jártunk, ahonnan egy hosszú, poros úton végigsétálva jutottunk el a fesztiválon belül a tényleges belterületre, amely egy nap alatt – ha az ember tüzetesen akar körbenézni –, nem járható be. A fesztivál területén ugyanis 6 színpad található, az Orange Stage, Odeon, Astoria, Cosmopol, Pavilion, Arena, és hetediknek a Lounge is idesorolható, megannyi bazár, söröző, bódé, kajálda, turmixos hely, pohár-visszaváltó (refund), Roskilde márkabolt, és minden, ami egy fesztiválról nem hiányozhat. Ha a Szigethez kéne mérni, akkor saccolni sem tudnám, hogy annak hányszorosa lehet, mert itt olyan óriási terek vannak, ami mellett egy-egy színpadunk annyira pirinyónak tűnik, hogy szinte meg sem említendő. Ezért a képek sem képesek azt a látványt visszaadni, ami itt várt minket, és aminek befogadásával én egy teljes egész napot bíbelődtem.

Ha nem szeretnél lemaradni semmiről, akkor keresd majd a következő beszámolót is, amiben többek közt róluk is szó lesz: Babylove & Tha Van Dangos, Tina Dico, Anti-Flag, A Kid Hereafter & The Slaves To The Truth, The Black Seeds, Slayer, Sharon Jones & The Dap-Kings, Bob Hund, Static & Noize, Jay-Z, illetve a képek is lassacskán helyükre kerülnek, hogy az élmény képpel fogható legyen.