még soha nem kezdődött ilyen korán a fesztivál szezon a számunkra. hogy sikerült kifogni a tavasz 4 leghűvösebb napját? erre most nem gondolunk! fesztivál van, idén az első és mi megyünk!
mire leértünk sátraink már álltak – szorgalmas kölykök kapunyitásra levonatoztak -, velünk megérkeztek a székek és az asztalka is, teljes az összkomfort. miközben befelé tartottunk szemrevételeztük a tisztálkodó kabinetet és megállapítottuk, hogy lesz sor, nem is kicsi, és ezen megállapítással együtt azt is valószínűsítettük, hogy mi nem leszünk azok, akik órákat töltenek ácsorgással egy tusolásra várva.
Ghymest távolról halljuk, mialatt áramot keresünk matrac pumpáláshoz és mialatt a becsempészett pálinkát iszogatjuk. fanok még mindig nem lettünk.
a Nyers alatt már a kajás sátorban ültünk, tökéletes rálátással a színpadra. ültünk, ettünk, dúdoltunk és megállapítottuk, hogy velünk együtt is csak mintegy 20 köré tehető a 30 év felettiek száma. hogy a 40es életkort már ne is említsem….
kispálék pontban 9kor, sőt az én órám telefonom szerint 5 perccel hamarabb kezdenek. talán ennek köszönhető, hogy sikerül jó előre állni, jobbra mellettem egy hatalmas, két méteres fazon, próbálok mellé és nem mögé helyezkedni.
volt illéri, volt gemenc, volt emese, nekem már csak egy kis ippon lite hiányzott, de az sem nagyon. kispált régen hallottam így gitározni és mosolyogni, mit mosolyogni, vigyorogni színpadon talán még soha nem láttam. soha, egészen csütörtök estig.
lovasi tán nem volt egészen józan, de ez csak jót tett neki, meg a koncert hangulatának is, kiemelném azt a részt, mikor angus youngot utánozta, meggyőző alakítást nyújtva. imádtam a számokban a hosszú, keményebb hangvételűre vett betéteket, imádtam az egész koncertet úgy ahogy volt.
tankcsapda előtt és közben többször felkerestük a fröccsházat, mély barátságot kötöttünk a személyzettel, egyedi árban egyeztünk meg és első éjjel sikerült eljutnunk arra a szintre mikor is rendelni nem kell, csak a pult mellé állni, mosolyogni és bólogatni, hogy igen, igen, csak a szokásos lesz újra. és újra. és újra.
két fröccs között előkerült az esőkabát is, az idő csúnya viharra állt. lukácsék erre való tekintettel szövegmentes koncertet nyomtak, mindig így kellene csinálniuk. nekem sokkal jobban bejön, ha egymás után nyomják a számokat szünet nélkül, lukács dumája valahogy nem tartozik a kedvenceim közé. bezzeg lovasit szívesen hallgatom akkor is, mikor éppen nem énekel.
koncert után még kikészítettem a hot-dog árust, szegény óvatlanul csókolommal köszönt nekem, minek eredményeként további fél órán keresztül kellett elviselnie alkalmi elmésségeimet.
aztán úgy esett, hogy felhívtam lovasit, kinek száma egy óvatlan sms következtében run telefonjára megérkezett, még fel is vette, mire én megköszöntem a csodálatos koncertet, majd bezsebeltem az asztalunknál lebzselő, székeinken ücsörgő tizenéves csapat elismerő pillantásait. legalábbis azokat, amiket a fejlámpa fényében láttam. a fejlámpa run – egyik – legzseniálisabb találmánya, öröm vele wcre menni.
másnap reggel kiütköztek a generációs különbségek. a tizen- és huszonévesek hajnali 8tól daloltak rendületlenül – a nagy hohohó megvolt nekik is, de süsüt, meg kukori és kotkodát kicsit hiányoltam – és ennek eredményeként 10kor már mi sem bírtuk tovább a sátorban, kimásztunk, lelket vertünk magunkba, majd miután mindenki felolvadt – rettentő hideg volt az éjjel – és fogat mosott, elindultunk tescóba reggelizni.
visszatérve segítettem becsempészni újabb adag alkoholt, majd a felnőtt szakasz elindult haza. a második napot nem terveztük lent tölteni, tekintettel pataki attilára, akit annyira nem szeretünk és tekintettel a vizionált kádnyi melegvízre, amire elengedhetetlenül szükségünk volt arra, hogy az előttünk álló harmadik és negyedik napot egyben át tudjuk vészelni.
most pedig indulunk vissza. várpalotán jégeső esik épp.