Tárgymutató funkciós jegyzetfüzetem egyetlen bejegyzése: „már a héven kiváló csöcsöket láttam…” egy gyermekin édes, két copfos, 30-hoz közeledő tüneményes babaarchoz tartozón – hazamenős jeggyel -, jaj, újabb ék, szertelen egy elvesztett példa, micsodán szupernő a felhozatal, és ez egy olyan általános szigeti gazság, hogy érzékletes hasonlatot e mondatvégre szülni se tudok, bárhogy fáj, majdnem vajúdok. Mert a megszokásoknak híven, a 2. napon, megint utánam rajtolt egy fizikai fejzsibongató jelölőtermék, mi ilyenkor mindig súg: veszett tempónak sose jó a vége, pihenni is kéne; majd ha fagy, de nehogy fagyjon!… vége. Node az örök témára visszatérve, mert ez itt ugye egy hírhedten csajozós pajkos blog (ez jutott), vagyis tetteim az olvasó igényeihez mérten, legjobban úgyis az ismerkedés lehetősége vonzza a mindenkit, hisz fesztiválhelyütt leszólítani nem kihívás, hanem kölcsönösen támasztott igény, kisujjból kirántás, hogy néhány jó mozdulattal már nem is lesz több dolgunk idén, hónapokig kitartható varázs, csak fújni kell, ha fújni kell, ettől parázs, a hangulat, mi ideköt, minket, majd élményekkel össze.
Csak sorjában.
Már a Kispálon megkezdett italozásomkor komoly technikai jellegű problémával szembesültem, magam előtt látva, a mindjárt kitérek rájuk spicces hölgyeket. Konkrétiban, hogy melyik módszer a hosszú távon gazdaságosabb, egyfolytában utántöltve napon vagy este, pihenés nélkül, szakadatlan fogyasztani szépen lassan az alkohol tartalmú italokat, vagy leállni a művelettel a reggeli bulivéggel, és késő délután újra nulláról felépíteni azt a finom mámorú Déva várát, relatív nagy befektetéssel? A választ módszeresen keresem.
Keresem, mert most térek ki rájuk spicces hölgyek elég kiábrándító állapotukat mutatták a tánctéren egy bujálkodó különszámban nekem, hogy jobbról-balról satuként volt szorító pofájuk, csak mert 8-9 éve még élveztem, velük a hasonlókat, de mi múlt elmúlt, ne háborgassuk, szégyenszemre menekültem.
Néhány pajtással a Krisna sátorba, gouranga-gouranga, hej. Hihetelenül fenomenális csuhajja, ahogy szünet nélkül osztják a kopasz hárék az igét, nagyon értik a zenét, hogy másfél óra akkorát roptam, mint még sehol! Beszarás. És van tartásuk, semmi sztáralűr, még az ütemes vissza-vissza is csak szerény köszönömmel lett letudva, meg hogy jöjjünk holnap is. Húú, micsoda arcokkal léptünk át az extázisba!
Aztán Hiperkarmára tévedtünk. Onnan meg nem tudom miért a sátrainkhoz vissza, talán pulcsiért, igen az lehet, az rám került, mindenesetre egyedül vesztem bele újra az éjszakába, a Magic Mirror nevezetű, igen, hmm, már tudjuk, forróbárba, hol kiszúrtam magamnak egy kis nagyon csinost! Határoztam, akarom. E szép barna lánnyal egyre gyakrabban került összeütközésbe a tekintetünk, míg már félmosolyoknak is véltem nyomát látni, miközben 2-3 pasi is ugyanezen célra mocorgott, ergo félő volt, hogy az idő most nem a szolgám, lépni kell, míg a konkurensek gyorsabb tempójukkal csak koptak, elutasításokat nyert férfitársaim bajai ugyan meg nem hatottak, de szinte már vizionálta hasonsorsom, áh, egy életem, egy halálom, otthagytam az egészet! És elmentem a pultig, és vettem két korsó sört, és vártam két percet, s mikor már szinte biztosra vettem, hogy vagy ötször körbenézett, s hogy nem talált, ettől minimum buzinak képzelt, akkor tűntem fel mögötte, és fülébe súgtam, hogy meghoztam, mit kívánt – adva egyet a kezébe. Örült, de tényleg.
Utolsó közös sörünk már déltájban esett reggi-ritmusokra nagyon-nagyon jól. Addig találkoztunk kismillió régi ismerősével, kisebb-nagyobb társaságokban pálinkáztunk komolyokat, s kitárgyaltuk, hogy ő most feldolgozó állapotú, így meg se próbáljak szerelmes lenni belé, hehe, oké drága, mi sem könnyebb, megígérem. Már csak azért is, mert nekem elveim vannak. Elvek nélkül az ember is csak állat, a függőségben élőket én meg elvből nem pártolom, s ha valaki annyi zöldet szív, mint ki ő, azt hogy is mondjam, számomra valahol már megvetendő – hű de tetszett/ nem tetszett neki, hogy még eztán is látni akar.
Szerencsére, gyönyörű nőként nincs ezzel egyedül.