Színház az egész Sziget

Szombaton a homokozónál kezdünk, itt alkot egész délután feleségem jóbarátnője, de itt van baráti lánytriójuk harmadik tagja is, amíg netezem, csevegnek, csacsognak, fecsegnek. Utána irány Kozma Orsi, nincs nagy szerencséje, a minitömeg egy része már Ludditákra vár, pedig ő is jó, az alakja is, meg a zenéje is, amúgy azt hittem, ebben a hűvösben és szemerkélő esőben kicsit jobban felöltözik, mint tavaly, erre még kevésbé, sebaj, izmos lánypocit látni mindig öröm. Az egy évvel ezelőtti kezdő szólista kisebb esetlenségei már a múlté, tényleg kár, hogy jönnek a Ludditák, mert az a két hülye tyúknak pózból álcázott nőre vár a tömeg, meg is kapják, míg mi kenyérlángosozunk Barnival és GG-vel a szomszédban némi palacsinta után.

Elindulunk párommal a hátsó úton, és megtalálom azt, amit eddig hiányoltam: hiszen Budapest köztéri tehenei a szigetről sem hiányozhatnak, meg is tudjuk, hogy éppen most készül a világrekord, már ha összejön, élő mozaikból kirakni a 102 éves festőművész által kipingált tehén képét. Kár, hogy mint tavaly a dobogó piros szívet, ezt is tökéletesen alulszervezték: ha nem járunk ott, meg sem tudtuk volna, az ilyeneket már a Pesti Est különszámban kiemelten kellett volna közölni, mérgelődünk picit a mozaik egyik sorában állva, aztán inkább azokon mérgelődünk, akik ott állnak a nagyszínpadnál HS7-re várva, és minden lelkesítés ellenére szarnak az egészre. Mi viszont hívjuk GG-éket, akik az utolsó pillanatban még oda is érnek, na, megvan a rekord? Nem tudjuk, a lapokból majd kiderül. Ami a lapokat illeti, a világrekord-kísérlet részeként imént magasba emelt sárga-piros-fehér lapok megint megmutatják, hogy az emberek a legegyszerűbb játékokkal szórakoznak a legjobban, így hamarosan csákók és az origami művelőinek egyéb csodás remekei lepik el a környéket. Kezdődik a Heaven Street Seven, nem rossz, de annyira nem érdekel, kettesben átnézünk a Világzenére, nem ismerjük, de meglepően jó zenét nyom ez a nápolyi banda, trendi stíluskatyvasz, amiben balkánt, brit popot, orosz zenét, klezmert és mindent találunk, még bravúr hegedűsük is van, mint az Oi Va Voi-nak, néha arra emlékeztet a hangzás, néha teljesen másra, de egyáltalán nem rossz.

Benézünk a MűPa Jazz sátorba pár percre, mert két hete, amikor Vukán Györggyel beszélgettem a világ végéről, azt mondta, fél a szigetes fellépéstől, nem vár tőle sok jót, meg hogy az a kihívás neki, hogy tud-e csendet csinálni. Viszonylag sikerült, az alapzaj elég alacsony szintű a sátorban, ahol a szőnyegen szinte az összes hallgató fekszik vagy ül, némi meditatív tisztelettel hallgatva a kissé lila, de nagyon összeszedett jazzt.

Irány a Firebirds a színházsátor dombja mögött. Ez a csapat kellemesen műveli a látványos baromság műfaját, bohóctréfába illő humorral, rendes adag pirotechnikával. Kezdődik a műsor, s rögtön felráznak: őrült szerkezetű járgányaikkal belehajtanak a tömegbe, épp csak fel tudunk ugrani a foteles-állólámpás járgány elől. A félmondatos alapsztori annyi, hogy ezekkel a furcsa gépezetekkel különböző országok parodisztikusan megjelenített képviselői repülőversenyre készülnek, de többségüknek majd jól nem sikerül felrepülniük. A színpadra felgördülés és bemutatkozás után meglepetésként nekiindulnak a Szigetnek, a lehetőségekhez mérten kibővítve a színpadteret; fogalmunk sincs, merre mehetnek, de azt mondták, fél órán belül itt lesznek. Egy ideig kísérjük őket, a siker tagadhatatlan, van valami karneválhangulata az egésznek. A Wan2 sátornál járunk már, amikor otthagyjuk egy időre a csapatot, és felkeressük a toitoikat, hiába, aki pirotechnikával játszik, majd visszatérünk a színpadhoz. Hamarosan ők is ott vannak újra, jön némi misztikus látványosság lángoló kereszttel és görögtűzzel, majd az úgynevezett verseny, amelyben egy kivétellel mindnek méretes robbanással, tűzesővel tönkremegy a járműve, kivéve egynek, aki viszont csodálatosan levegőbe emelkedik egy daru segítségével. Feleségem keveselli a sztorit, de a tavalyi chippendale fiúkkal telipakolt tűzoltókocsihoz képest szerintem egészen sokat is kaptunk.

Elbóklászunk Badárék felé, hátha érdekesek, de éppen azt mondják, amit tavaly is, ráadásul óriási a tömeg, csak a sátor lyukán át nézzük fél percig. Útközben viszont találtunk egy igen csendes helyet, egy kihalt körút, nagy kivetítőn valami 56-os dokumentumfilm megy, illetve a civilek visszaemlékezései és nyilatkozatai, előtte padok, töküresen. Pihentetjük kicsit itt meggyötört lábunkat, majd indulunk a popszínpad felé. Furcsa a halott csöndből fokozatosan jutni vissza a zajtömegbe és emberek sokasága közé, és mindkettő egyre csak nő, mert pár perccel 11 után vagyunk, és a köztes úton, amin haladnánk, özönlik a tömeg a Nagyszínpad felől, érezzük már, hogy milyen R’L’N úszni, néha meg is állunk, de aztán csak bejutunk a nagy térre, ahol még mindig rengeteg az ember, úgy tűnik, a Radiohead népszerű lehet, marhára nem ismerjük, de amikor Világzenéről jöttünk erre, kellemesnek tűnt, ezért is lehet népszerű, ezért is lehettek ennyien, és mi még azt hittük, ma kevesen vannak a Szigeten, hah, csak rosszfelé jártunk. A KFT-koncerten is szokatlanul teli a sátor. Nem is várunk soká, úgyis már egy órája próbáljuk nem bevallani magunknak, hogy egyszerűen elfáradtunk, lehet, hogy korán haza kellene ma menni, és pihenni, enni vitaminokat, esetleg valami C. Silvert, olyat, ami a hozzánk hasonló vénségeknek dukál.