A hatodik Te magad légy…

Na nézzük ezt az utolsóelőtti napot, számszerint a hatodikat, amely ternészetesen felmutat pár érdekes dolgot, de túlzásba ez a nap sem esett… Szóval, mondom Ákosnak, én biztos vagyok abban, hogy kell nekem a Placebo, régi nagy kedvenc, tehát ez program köré kell majd igazítani mindent. Hiszem én, amikor Á ledobja mellém az újságot a pokrócra és rámutat Natacha Atlas-ra benne, én meg akkorát ütök a homlokomra meglepetésszerűen, hogy majdnem leesik a szemöldököm, ‘ssza meg!

Muszály volt ezt egyszerre??? Kiakadok kicsit, ötleteket keresgetünk, hogy nézzük meg mindkettőt, hogy jó legyen, felvetődik az is, hogy váljunk szét, hogy mindkettőből kapjunk valamennyit, vagy hogy mindenből egy kicsi falat és az majd úgy… de mire ideérünk a gondolatban meglátom a programban hogy bejön harmadiknak a Zagar, akiket szintúgy nem szeretnék kihagyni, egy pillanatra megfordul a fejemben, na jó, én hazamegyek… Végül azt a tervet tákoljuk össze magunknak, hogy Placebo feléről lelépünk Natacha-hoz, aztán meg kicsi Zagar! Namármost gyakorlott szigetlakó biztos tudja, hogy ezt a mutatványt művészet létrehozni, kizárt, hogy sikrüljön, azért mi mégis elkezdjük a Placeboval, ahol nagyon sokan vannak. Kicsit felfrissült a sziget, felpörgött újra, jönnek a városból friss emberek, csak miattuk, tiszta lábbal meg kézzel, műkörömmel a kezükön, na mindegy, szembesülök, már ez is trendi zene. Az eleje nekem gyenge, a mobilok és a fényképezőgépek nem kerülnek elő, csak a negyedik meg az ötödik számnál, de az Every me-nél én is felnevetek, izgalom lesz úrrá rajtam, na és onnantól kezdve meg extázis! Amikor benéztem a szinpad előtt álló tömegre, egy idő után szinte csak felemelt karokat lehet látni, őrjöngő embereket, és én büszke vagyok arra, hogy ismertem akkor is, amikor csak rétegzene volt. Mindenem odalesz a zenével, oly régóta hallgatom őket, hogy néha van némi flash, hogy most akkor tulajdonképp hol is vagyok! Pont olyan helyen állunk, ahol tökéletesnek tűnik a hangosítás, sőt biztos, hogy az is! Ákos egy idő után meg azt mondja, hogy mennünk kell Natacha-hoz a Világzeneire, én meg nyafogok, hogy naaaa, még egy szám, csak még egy szám és mehetünk is. Ákos enged, persze, látom, hogy jó ez is, de mi lesz így Natacha-val? Jójó… Placebo-tól mindent megkaptam amit vártam.

És Natacha meg egyszerűen nem várt meg minket, mire odérünk már oltják fel a lámpákat, bánatunkban a pálinkaházat hívjuk segítségül, és aZagarra is csak legyintünk, mindegy. Az The Orb a következő móka, kivételesen nem csúszunk le róla, sajnáltam volna nagyon! A chemicalos-orbitalos emberke úgy pakolja ránk a ritmust, hogy néha kedvem lenne visítani nagyokat, de csak csendben behúnyt szemmel táncolok, sokadmagammal, látom, hogy nem nekünk muzsikál, hanem csak saját magának, önkénytelenül abba is beleszarva, hogy mi ott vagyunk, meg hogy ezért pénzt kap, meg reklám, ilyenek, de nem bánjuk, még akkor sem, ha néhe megszivatja a tömeget, avval, hogy hirtelen ejti le őket.

És aztán meg a ColorStar! Itt hálálja meg a sziget, a nagy kézzel-lábbal megtévendő távot, kilómétert és bosszúságot, sikerül két olyan koncertet végighallgatni, hogy ááááá! Itt egy kis külön köszönet nekik, csak nekik, sokunk tolmácsolásában, mert tényleg olyan produkciót kaptunk, hogy az bármikor, bárhol megállja a helyét! Á azt mondja, most kell nekünk egy Mokka Cuka, bólogatok, aztán még ott is, és végül rájövök, hogy nekem a legjobb, mert fáradt vagyok és így legalább el tudok majd aludni a sátorban, a hidegben…

Kicsit már nehéz aktív szigetlakónak lenni.