Nem a mi napunk

Hétfőn hajnali háromkori fekvés után reggel telefonon bejelentkező, majd egy percen belül lakhelyünkre be is toppanó szerelő ébreszt, alvásnak tehát annyi, ettől aztán összezavarodva bal lábbal kelünk ki az ágyból, amit még azzal is súlyosbítok, hogy a hirtelen támadt szabadidőmben ráállok a mérlegre, jé, három számjegyű, ennyi még az életben nem voltam, nem csoda, hogy nem bírják a lábaim, hogy ez a tömeg ugrál rajtuk, lehet, hogy nem is öreg vagyok a szigethez, hanem hájas disznó.

A hídon áthaladva rögtön a kávé mellett döntünk, amit a Mokka Cuka dizájnos üvegasztalait támasztva fogyasztunk el. Erőnk semmi, de átrobogunk a Sziget másik végébe, ahol ígéretes lengyel banda játszik, a Zakopower, amely a lengyel népzenét a tüctüccel keveri egy szláv terceket lazán éneklő, majdnem klasszikus felépítésű vonósnégyes, dob és egy effekteket nyomó dj révén. Első benyomásom végtelenül pozitív, a második szám után már a cd becserkészésén töprengek, de aztán sokat romlik a kép, úgy két tucat perc után megállapítjuk, hogy amikor jó, akkor nagyon jó, amikor nem, akkor viszont eléggé széteső, a három szekció (a „zene”, a dob és a dj) nagyon nem akar összepasszolni. De hiába fogalmazódik meg ez a kritika, innentől már megint nem igaz, mostantól végig kellemes, nem különlegesen jó, de szerethető, okés az egész.

Át a Gatheringre, inkább Barni szereti őket, de jól játszanak, az énekesnő pedig szépen énekel, hallgassuk meg. Ott találkozunk Zizzz-zel is, míg Barni valahol még távol van, talán csak késő este felé várható. Ülünk a homokban, ez a zene inkább háttérnek jó, nézzük a felhőket, ennyit a féktelen mulatozásról, egyébként jól elvagyunk. Vissza a Világzenéhez, hallgassunk bele a Leningrádba, csak előbb még együnk egy kis tömős hot dogot, jé, most megint mi tömhetjük. Elfogyasztása után próbálnánk a kettes számú nagyszínpadhoz közel kerülni, de hatalmas a tömeg, oldalról hallgatunk bele a Leningrad együttesbe, kábé húsz másodpercig, amikor is rájövünk, hogy ebben a tömegben nem éri meg másfél órán át hallgatni egy üvöltözős-ordítós énekes által élvezeti értékén erősen csökkentett zenét. Inkább hallgatjuk a Blues színpad aranytorkú, csokibőrű gospel énekesnőit, bennük legalább nem lehet csalódni, csak ne csöpörészne az eső, és ne gerjednének a mikrofonok.

Kilenckor lesz utcaszínház, kíváncsiak vagyunk ezekre is, úgyhogy elindulunk elfelé a tömegen át, ahol valaki folyamatosan nyom hátulról, és amikor egy másodpercre visszatolom, beszól, tizensok éves kiscsaj, ne lökjél már fel, háborodik fel teljesen, mi meg fáradtságtól gerjesztett negatív hullámainkon szörfölve eltöprengünk azon, hogy mi is az, ami idén nem tetszik a szigetben. Mert hogy a Sziget változik, az közhely, és ezzel nem is lenne baj, a világon minden változik, de csak a bolond hiszi, hogy mindig rossz irányba. De az talán tényleg nem jó itt most, hogy mostanra már tényleg mindenki idejön, annyit küzdött a Sziget és mindenki azon, hogy elismerjék, hogy ez egy kulturális, nem csak saját hányásban fetrengős hely punkok számára, sőt egyre kevésbé az, hogy most már tényleg mindenki idejön, az is, aki eddig távol maradt, és míg egy-két évvel ezelőttig megmaradt a hippis békés egymás mellett élés, egymás tisztelete, szerető közösség érzete minden változás ellenére is, most ennek megléte ellenére egyre többször futunk bele több-kevesebb bunkóságba, olyan városi magyaros viselkedésbe, ami ellen a Sziget eddig igazi szigetet jelentett. Persze lehet, hogy csak simán negatívak vagyunk ma, és mi vagyunk a bunkók, kész.

Az utcaszínháznál aztán újra méretes a csalódás: minimális látványakrobatika mellett szinte semmi nem történik, hol üvöltős-hörgős heavy metált játszanak bohócarcú, csontvázruhás fazonok, hol dobosok játszanak nem rosszul, hol a levegőbe marionettbabákként fellógatott szereplők énekelnek valami kurtágos jellegű borzalmat, bocsesz, de nekem a kortárs komolyzenével vannak fenntartásaim, noha nem vagyok elutasító velük, tegnap is örültem, hogy az összművész helyszín felé felismertem egy Ligeti-darabot. Szóval közel hallgathatatlan zenére nem történik semmi már háromnegyed órája, igaz, az legalább látványosan, úgyhogy úgy döntünk, mégis inkább belehallgatunk, milyen az a Placebo.

Szánalmas, hogy egy nemrégiben nálunk is nagy sikerrel játszó sikercsapat előzenekara a mai nap esti fő műsorszáma, mondhatnám a demagóg szöveget, ráadásképpen tanúbizonyságot téve aktuális zenekarok terén birtokolt teljes hozzá nem értésemhez, de végülis a Placebo is óriási tömeget vonzott, úgyhogy nem mondom. És még a zenéjük is egészen elfogadható, ráadásul, ez remek a Leningrad (és feleségem szerint a Ghymes) után, az énekes nem üvölt, hanem szépen énekel, ez most valamiféle vesszőparipa lehet, nem baj, egy ideig padon ülve, tisztes távolból hallgatjuk. De még van egy óra a kitűzött következő programig (azon kevesek közé tartozunk, akik nem látták az Üvegtigris 2.-t), mi meg fáradt-nyűgösek vagyunk, úgyhogy hirtelen felindulásból elindulunk hazafelé negyed tizenegykor, hogy holnapra, az utolsó napra, amikor még nekünk való kínálat is akad, legalább kialudjuk magunkat, és feltöltődjünk pozitív energiákkal.

Békásról, hazaérve még halljuk a Placebo-koncert végét.