A „Nagy Testvér” újra figyel

SZIN – Szeged

2006. augusztus 24.

Dél fele megyek a strandra, szerencsére az ülőröplabda
pályát hajnalban oda rakták le a munkások, ahová kijelöltem. Némi bénázás után
a hálót is sikerül felállítani, ezt minden nap meg kell ismételnem majd. Vennék
egy üdítőt, de nem tehetem meg, mert másik multi uralja a piacot, behozni nem
lehet. Kérdezném Gera Zoltánt, aki több példányban ácsorog kartonból, hol van a
választás szabadsága, de nem tudom. Valaki az éjjel letépte az összes Gera
fejet. Ruzsa Magdi nem fradista, őt nem kérdezem. Estig több meccset játszunk,
a fiataloknak tetszik, hogy beülhetnek a fogyatékkal élők közé játszani. Aztán
valaki felszólít, ugyan menjek már végég a kerekes-székes akadálypályán, ne
csak okoskodjak. Ok, viszonylag jól megyek, nem égek be.

Este hatkor kezdünk fesztiválozni, illetve kezdenénk, mert
hiába első zenekar, Mitsu-t nem tudják időben színpadra engedni a technikusok. Kezdésre
ülünk, fekszünk a földön szana-széjjel mintegy százan. Fényképeznék, de a
biztonsági őr rám szól, itt ilyet nem lehet. A koncert alatt fényképeznek
néhányan, pass nélkül is, vagy velem, vagy a fényképezőm márkájával lehet a
baj. Egyébként a SZIN szabályzatában benne van, hogy lehet fényképezni. Mitsu
most inkább a keleti gyökerekhez nyúl vissza, elektronikusan felturbózott
zenéje nagyon jól szól. Meglepetésre negyven perc után lemennek a színpadról, ráadás
nincs, nem engedik a szervezők, tartani kell az időt. Fasza. Kis séta, de ezt
ne úgy képzeljétek, mint a Szigeten, csak elszórtan jönnek szembe veled a
szabadcsapatok. Az egész strandon nem lehet bent több 3-4000 embernél. Vissza a
sátorba, kicsit ücsörgünk a Balkán Fanatik zenéjén, csípem nagyon az énekes
csajt, mozgása egészen egyedi. Aztán kinézünk Hiperkarmára, hátha, de nem.
Néhányszáz fiatal, főidőben, a nagyszínpadnál. De mit vártak a szervezők, ha
olyan zenekarokat hívnak, akiket a JATE Klubban is láthatunk többször egy évben.
Visszanézünk a sátorba, nincs nagy tömeg, le tudunk ülni korábbi helyünkre a
színpadtól tíz méterre. Aztán elkezdődik az ámokfutás. Jön a hatalom embere, és
felszólít, álljak fel. Beteg vagy ember, kérdezném, de már nyúl is felém, jobb, ha
felállunk. Hátrébb megyünk, próbálnék leereszkedni, odalép a
következő kigyúrt kopasz. Leülünk a lépcsőre, láss csodát! Nem tudom honnan, de
azonnal mellettünk terem személyes biztonsági őrünk. Ezek figyelnek minket. Nem
tudok állni baszdmeg, mit csináljak? Rámutat a kényelmes székekre, oda kell
ülni. Ugye senkit se lep meg, hogy nincs szabad szék? Bedurran az agyam,
kirohanok a sátorból, mielőtt kidobnának. Toy Dollsig sétálgatok a jegyellenőrökkel.
És megtalálom Gera Zoltán fejét is.

Nem értem a szervezőket, mintha szándékosan meg akarnák
osztani azt a párezer embert is, aki eljött. A Toy Dolls egy időben zenél
Alvinékkal, hogy melyikre megy a hülye punk, az ő gondja. Kispálék a
ColorStarral nyomják egyszerre, nem is mondok semmit. Nagy Testvér sátrába már
úgysem megyek vissza, nem kell választanom.

Azért az elég gáz, hogy nyugdíjas, angol punkokra kellett várni
két napot, történjen is valami. A tánccal nincs gond, kényelmesen elférünk, még
a színpad közelében is. Az öregek nagyon jók, profik. Hibátlan. Masszív, pontos
gitárjáték. Csak bennem forr tovább a méreg, nagyon rég nem korlátoztak már szabadságomban,
nehezen viselem. A punk slágerek alatt, tudattalanul munkásmozgalmi dalokat dúdolok
magamban. Elég volt, nem érdekel ez az egész szarság, hazamegyek. Beülök a
kádba, le kell mosnom magamról azt a sok genyót, ami ma rám ragadt. Sajnálom a
Kispál originált, sajnálom.