Utolsó nap. A lelki felkészítés után felöltöttem egy divatos Tomcat pólót, azt elindultam szomszéd pajtásokkal sörért, majd a híres dombra, recefice! Közben háttérben zúgott a Kaláka! Mert: „VOLT egy fakatona, fábol VOLT a lova, kengyele kantárja, a kádár munkája. Fából a patkója, fakovács patkolta, fából volt faragva, a föld is alatta…” Ostoba faJankó! Azóta egyszerűen képtelen vagyok kikopácsolni a fejemből!
Ültünk tehát a dombon, ahogy az már tőlünk normális a VOLT-on. És elmélkedtünk. Azon, hogy miért van az úgy, hogy mire kezdenénk feledni morális egzisztenciánk, mire zsigerből éreznénk a napi rutint, addigra pont vége van a fesztiválnak. Ez nem igazság!
Lázadásom határozott jeléül felvettem egy félig földbe ült kóbor makkot magam alól, mit úgy izomból majdnem elhajítottam. Aztán mégsem. Inkább csak mint a Jégkorszak ősmókusa, nagyon vigyáztam. Hogy meg ne tartsam magamnak. Mákvirágnak adtam, aki erre szépen játszani kezdett vele, mely játék persze nem volt vicces, mint inkább érdekes, ahogy minden arra járó férfinak infantilisen odakiáltotta: „Figyu, makkom van!” Na még azokat az arcokat, hisz nekik is! Kb. a 10. béna reakció után a további játéklehetőséget továbbítottuk egy alig józanul érdeklődő partikullancs makktársnak.
A Vad Fruttik korai kezdési időpontjára tekintettel aztán okosan kitaláltuk, hogy utolsó napi borporciónk se vesszen időhiány miatt kárba, a bűn kénkővel kirakott útvesztejére lépünk, és a teli pillepalackot bármilyen áron becsempésszük. No de hogyan? Egy szál „Nyalni jó!” pólóban és egy tiszti gyakorló rövidnadrágban ez mégsem olyan egyszerű? Mármint a kapunál. És másutt?
A térkép alapján a kemping határa elég vadon és elég hosszú ahhoz, hogy a Budapestről érkező békés kirándulók váratlanul beleütközzenek a kerítésbe és ott dobjanak egy nagyot, hogy azt a dróthálón túl éldegélő és csak véletlen a csoportunkhoz tartozó békés fesztiválozók ne ellenük szóló merényletként éljék meg, hanem mint búcsúajándék, mely az égből egyszer csak lehullt.
Gondolatunkat követte tett. Ám az őrjáratát járó Security Laci mesénk hazugságtartalmán gyakorlott szemmel átlátott, s azonnali hatállyal rendre tanácsolt minket (még hogy mi gombavadászok?), és azt ajánlotta, fogyasszuk el kijjebb egészséggel azt, amink van.
Megkínáltuk. Szolgálat nem számít, udvarias ember lévén vissza minket nem utasított, de hogy milyen brutális egy huzata volt? Mitől őszinte nyelve megeredt, s mi meg hallgattuk.
László 50 éves, elvált, egy 3 idegen nyelven beszélő fiúgyermek apja, aki most szintén felügyel valahol a nagyszínpadnál. Laci barátnője 23 éves, már 4 éve vannak együtt, és arra a kérdésre, hogy „Oh, mekkora korkülönbség, hogy találta meg második élete párját?”, az volt a válasz, hogy nem úgy van az, a lányka szemelte ki magának őt egy versenyen (korosztályában magyar válogatott birkózik), mondván a fiatalabb fiúk mindig félrekúrnak, helyettük jó lenne egy idősebb, de tisztességes. És??? Cinkos mosolyát látva Lacinak felötlött bennem, vajon ezzel a férfival a lány mekkorát tévedett?
Mire a bornak a szájban már csak utóíze maradt, újra területen VOLT-unk. Itt kaja után némi szándékossággal a 8. éve vége szőke exszerelmemmel egy potyasörre és némi pajzán incselkedésre összefutottunk, mert hát „remegő térdekkel várt, fejlődőképességét bizonyítandón”, mert már vele a beképzelt erő, mihez képest szerinte én csak renyhe nagyszájú nyavalyás, no de pardon, erre én is osztottam olyan lapot, minek közte ott volt a szövegi aduász! Hűű, rontom-bontom! Ezt is megéltem, tehetetlenségében nő először öntött arcomba piát…
Colorstar, Kispál és a borz újra a pajtásokkal, már mint koncertélmény is megvolt. Mert újra együtt mulatoztunk mi, a pontversenyben szorosan egymás nyakán állók, de pont emiatt, itt a véghajrában, a színpadon innen és SMS-falon túl is különösen lestünk mindenféle és fajta potenciális áldozatot, olyannyira, hogy egyszer fel kellett kiáltanom: NE! Jaj matyibá, ő már annyira csúnya, hogy nem éri meg!
(*És az SMS-fal a pletyka ellenére sem moderálja ki snecire a gecit.)
A Korn idén odavágott. Két évvel ezelőtti szigeti leszereplését valamelyest feledtetve most egy zúzós kis nu metál slágerhengert a közönségre úgy rágurított, hogy csak roskadni lehetett alatta – miközben a színfalak mögött Dr. Bubó folyamatosan azon aggódott, hogy a két szám között oxigénsátrazásra kicitált súlyos asztmával és kezdődő elmebajjal küzdő skótdudás és énekes Jonathan Davis meg ne haljék! Szerencsénkre túlélte, mint ahogy mi is azt az asztalokon hagyott maradék rumos-diós-csokis palacsinta koncert előtti elfogyasztását, mely azelőtt ki tudja kié volt.
Utolsó nap. Simán, lazán, bevállaltuk.
Eztán tényleg csak pár órára, de ledőltem, mert az energia valahol megint kiszivárgott belőlem. És fél 4 magasságában mire ébredek? Hogy szomszédomban csattog a dínom-dánom, hangos az örömünnep. És ez még csak a kezdet! 8-ra vidám disznóvágást ígértek, melyen valaki sírni fog! De nem is ez a legdurvább! Hanem az a hálózsákba csavart pucér férfitest, mit egy mérhetetlenül elégedett és kielégült ábrázat kísért – immáron egyedül. Hihetetlen. És még arról a betyár nő látványáról is lemaradtam, aki a minimál előnyöm röpke egy óra alatt behozhatatlannak tűnő hátránnyá alakította! Tehát az állás 6:2-re változott, s nem az én javamra…
A célegyenesben való bukásomtól keseredettségemben még egy drasztikus forgalomlezárással is bepróbálkoztam, pl. egy már járni is alig tudó, egyébként helyes kis szöszkét az útjából kifordítottam, de fene a gusztusom, vagy a sátram, miben a fekhelyeket éjjelre már megint kiadtam, ez a lehetőség is elsétálni látszott. Baszkikuri! Hol szól még ilyenkor az ütem? Igen, ott a Hyperspace-ben!
Hol a közönség zöme az itt még soha nem észlelt napijegyes partihulladék, a szintetikus cuccokkal tücc-tüccre pörgő szemét, akik annyira de nagyon trendi ficsúrok és még trendibb push-up babáik, hogy azt hittem álmodok. Konstatáltam hamar, itt nekem már nem jut babér, így maradtam táncra magamnak a reggeli sátorbontásig.
Reggelire sáskát szedtünk, mert a kajáldák zöme már mind összepakolt. Mákvirág ugyan már a látványtól is egy fél kilométeres körzetet álmából felsikoltozott, de ez ha másra nem, arra jó volt, hogy búcsúzóul mindenki összeálljon egy képpé, s a pontversenyben győztesnek szóljon a Happy Birthday, ha már így összetorlódtak életében e jeles napok.
De pssszt. Így a VOLT-sztorizás végén magunk közt már bevallhatom, hogy csak is a jó szándék vezérelt engem végig az úton, úgy a verseny kiötlésekor, mint ahogy majd a díjátadón, hogy ezzel ösztökéljem ezt a művész lelkű stricit, a cseppnyi szeretetre éhes matyóbát nőügyileg cselekvésre, hisz 1 pontnyira megengedő lelkem léptékeivel hogy is szállhatnék érdemben versenyre és főként minek, ha otthon vár már a zsír új lehetőség, ki frappáns SMS-eivel Horvátországból is minden nap üdvözült és boldogított…
Záróakkord? A GySEV és a MÁV bekaphatja, mert hazafelé az IC-re olyan helyjegyünk volt, mint még 2 másik embernek! Persze leszartuk. Szükségmegoldásként gyékényt terítettünk a folyosóra, lábunk kitettük kilógóba, és üvöltöttünk, hogy jövőre újra ugyanitt rock’n’roll!!!