Egy igen Tokajnak

A szétszórt keleti fesztiválok miatt sajnos csak egy napra
maradt energiám, Nyírbátort így is törölnöm kellett, egy beregszászi
előadással, a szívem szakadt meg. De ez a péntek 13, jó nap volt. Megérkezni is
szeretek, Rakamaz felől, a hídon át, az álomszerűen, lassan gördülő kamionok
között. Mindig olyan érzésem van, mintha a Tisza felett is nagy hajók szelnék
az utat. A város egy gyöngyszem, s valahogy az egyetlen olyan hely, ahol nem
tűnik zavarónak a tömeg.

A Monchichi Potenciál az első, akik átcsalnak a táborhoz.
Zenéjük egyre jobban tetszik, lebegős, intellektuális zene, emlékeztet a korai
Amorfra. Kíváncsi vagyok, melyik szervező meri őket elsőként hajnalra
beosztani. A helyszínnel van egy kis gondom, túlzott szabadságvágyam, és
együttérzésem a 18 év alatti fesztiválpolgárokkal nem engedi, hogy
maradéktalanul jól érezzem magam a Café sátorban. A biztonsági emberek állandó
fürkész jelenléte frusztrál. A hangosítás is gáz, a szomszéd színpad basszusban
néha szétzúzza a sátor zenéjét.

A Naprának tartozok egy kishegyesi koncerttel, most megadom,
és nem bánom meg. Ennyire kemény roma zenét régen halottam, Balogh Kálmán
mindig jó csapatban zenél. Aki betéved, mert láthatóan kevesen érkeznek szándékosan,
rögtön táncra perdül.

A szünetben HS7, másik sátor, másik közönség, jó buli. De vissza
„kedvenc” sátramba, ColorStar jön. Leülök, lehunyom a szemem. Tíz másodperc
csupán, biztonsági ember ott terem, megráz, letegez, „nem itt kell aludni”. Végignézhetem, amikor babzsákon ülő szomszédom az ingemre hamuz. Ez a sátor
több értelemben is erőszakot tesz rajtam. A hangosítás oldalról élvezhetetlen,
bemászok középre, ott nagyon jól szól, s legalább láthatom Ritát, hogyan pörög.
A Kispál már levegőn, nagyszínpadon. Kevesebbnek tűnik a néző, mint az előző
években, igaz debreceni ismerőseim is otthon maradtak, két hét múlva odaviszi
nekik helybe az egészet az EFOTT. Ja és Zamárdiban is fesztivál. És jövő héten
Zánka. Már nem csak időre, pénzre is szükség van. Éjfél után besétálok a
városba, s csodálom az ifjúságot, mi mindent tudnak még ilyenkor is kajálni.

Megértem teljesen a kedves „bloggerinát”, amikor elfogultan
ír Tokajról, ez a karszalag tényleg értékes emlék. És még valami. Országosan a
legprofibb sajtókezeléssel volt dolgom.