Alföldi rendezett Szegeden „szentivánéjit”, akkor Nádasdy
Ádám fordításában, most visszanyúlt az Arany János gondozta szöveghez.
Becsületére legyen mondva, négy év telt el, és egy egészen más felfogású
darabot láttam. Komoly technikai felkészültségre vall, hogy nézőteret,
színpadot, műszakot, szinte mindent átemeltek Gyulára a Bárkából.
Ami jó volt: a színészek alázata, odaadása, Lázár Kati, mint
Puck, külön dicséret. Gergye Krisztián és Alföldi egymásra találása a szövegek,
a színpadi képek, és mozgás összhangját költői
szépséggel szőtte át. A mesteremberek színházából is kihozta, amit lehetett.
Jól lendítette át az előadást minden zökkenőn.
Ami nem volt jó: a szöveget gyakran nem lehetett érteni, nem
tudom, hogy ezt a terem, vagy a színészek rovására írjam. Egységnyi embert nem
lehet időben leültetni, pláne ha mindenki konkrét elképzeléssel érkezik, még az
is, aki eleve késett tíz percet. Szinte minden nyári színház elköveti a hibát, hogy
az első széksor elé padokat rak. Így akár azt a sort haza is küldhetnék, úgy
sem fog látni semmit.
Összességében a szegedi populáris, folklór helyett Gyulán
kaptunk egy a varázslatokra, bűbájokra építő előadást, és az eddigi legnagyobb
Puck élményt. Ja, és a kínai műanyag hullócsillagokból hazahoztunk egyet
emlékbe. Robi, elnézést…