Valós riport egy magyar popfesztiválról

Hárman gyötörjük át magunkat a bejárati szükségszerű tömegen ezen a nulladik napon: csakúgy, mint két éve, az Illés-koncerten, feleségemmel és anyósommal jöttünk régi slágereket újrahallgatni. Udvariasan elcsodálkozgatunk az ismételten a kényelmet szolgálni hivatott újításokon, úgymint hatalmas útbaigazító vásznak és fémmel borított zászlós út, lassan már teljesen zeneplázává válik az egykor nomád sziget, bár hogy most mégse érezzük így, ezúttal a mozi (de még a Mozinet sátor is) hiányzik a területről, nekem például nagyon. Kószálunk egy cseppet az ismét főnixmód poraiból talpra álló fesztiválájlenden, aztán már kezdődik is az amerikai popfesztivál koncertverziója; rendben le is zajlik, színes, popfesztiválos.

Aztán álldogálunk, és csaknem egy órát várunk a Locomotiv GT hétre meghirdetett, de csak háromnegyed nyolc után kezdődő megakoncertjére. Koncerten ez normális, de valamiért a társaságomat élvező (?) asszonyok ezért kissé neheztelnek; sok az álldogálás, és még több lesz, hiszen a koncert egész tizenegyig el fog tartani ez után. Azért a közönség szokás szerint zúgolódgat kissé, amit a szigeten szokatlan kamerás daruk fölöttük suhantatgatásával és a „nézd, ott vagyok a kivetítőn” csodás élményének lehetőségével igyekeznek feledtetni a szervezők.

Oszt jön a koncert, összegzés a very bestből, néhány átkötő instrumentális darabbal és Karácsony-, Solti- és Somló-gyerekekkel (milyen kár, hogy a negyedik nevet itt nem említhettem). Mindenki hozza a formáját, Somló a kedves mackót, Karácsony a kissé idegbetegnek tűnő arcokat, de kit érdekel, ha egyszer tehetséges, és persze ott van Pici bácsi, introvertált zseni, mint mindig, nemrég az irodájában is érezhettem, végtelenül kedves és rendes ember, de nem enged akárkit közel magához, miért is tenné. Még az elején bevallja, hogy rekedtsége miatt a magasabb hangok most nem fognak menni, de egyébként mindennél inkább fürdik a sikerben; arcáról három órán át letörölhetetlen a boldog döbbenet, hogy ennyien vagyunk a koncertjükön, és ennyien hallgatjuk és ismerjük a dalaikat.

Koncert közben besötétedik, szokatlan érzés egy hét Finnország után, ahol tizenegykor, amikor lefeküdtünk, még nem volt sötét; mindegy, megszokjuk ezt is. A tömeget (irtó sokan állunk a színpad előtt, kicsit nyomaszt is a népsűrűség) valamivel nehezebb megszokni a tág finn terek után; kissé az alap zajszint is szokatlan még, nem beszélve arról, amikor a zenekar kijön a tömeg közé a surranópályára, és elkezdi énekelni a Ha a csend beszélni tudna… című számot, amit félig elnyom a fejünk fölött köröző, halálosan idegesítő helikopter propellerzaja; szerencsére a következő halk számra, a Miénk itt a tér-re elzavarják, jól is jön ki a dolog, mindenki dacosan énekli a refrént a távolodó gépi szitakötő felé, az előzőlegesen magasba tartott középső ujjakról ne is beszéljünk.

Amúgy van itt minden, Ő még csak 14, Síneken, Boogie a zongorán, Álomarcú lány, Nem adom fel, transzvesztita-show-s Primadonna, katonazenekar és Sziszifuszi blues. Asszonyaim egy picit el is fáradnak a végére: sok az öt óra álldogálás, Sacim kevésbé is ismeri a slágereket (inverzek vagyunk, ő ismer öt számot, én öt kivételével végigéneklem mind); így talán a bő három óra tényleg sok lehet, különösen, hogy néha már a hangerő is zavarja (no igen, rock-koncerten vagyunk, és néhány keményebb nótában jó kis hangszernyúzó tombolás is hallható: a zenekar megmutatja, hogy még mindig tökös csávók, a Somlón is feszülő szigetes póló szövegének megfelelően kemények, mint a rólingsztónsz, rendesen odateszik ezeket a részeket is), kezdem érteni, finn barátaink miért vették természetesnek, hogy füldugóval mentek a Rolling Stones-koncertre múlt héten Helsinkiben; végül aztán valamivel fél tizenegy után feleségem és anyósom otthagynak a tömeg közepén álldogálva.

Kár, mert már csak csöndesebb számok következnek, mindkettő növeli a koncert érzelmekre gyakorolt és közösségformáló hatását (az este közben kétszer indultak meg a könnyeim, szentimentális barom vagyok, most már tuti). Először Pici bácsi kiáll a színpadra, és mindössze annyit ad ki magából, hogy „Hééé…”. A közönség rögtön folytatja innentől: „…teakiazutcán újságotárulsz…” A neked írom a dalt-ból ők nem is énekelnek semmit, csak a közönség, és a kábé öt perc múltán a popfesztiválosokból tömegként csatlakozó táncos-énekesek, miközben a legendás négyes ismét a közönség sorai közt pancsol a sikerben. Bemutatják a zenekart, aztán már (kábé a második ráadásnál tartunk) majdnem végleg távoznak, amit néhányan komolyan is vesznek, legalább egy kis levegőhöz is jutok, de ők visszajönnek még egy utolsó ráadásdalra: együtt ülnek a zongorához, és Szól a rádió, és szól a közönség is velük együtt, illetve egy kicsit helyettük is, mert az már biztos, hogy a tömeg szeretetétől és a dalok időtállóságának ékes bizonyítékától meghatódó Pici bácsi elsírja magát a napszemüvege rejtekében, bár igyekszik szipogását eltakarni a mindent halló mikrofon elől.

Csatlakozom asszonyaimhoz a grillcsirke-fogyasztásban, majd el is indulunk kifelé…és gyors, lendületes ívvel visszafordulunk. Gondoltuk, egy óra elég lesz a koncert után arra, hogy a tömeg kijusson, de nem volt elég; a tömeg csupa nyomor, inkább bóklászunk még szűk félórácskát, mielőtt tényleg távoznánk már a helyszínről.

Hát, megint elkezdődött.