Sziget // elsô nap //

Az úgy volt, hogy délután megbeszéltünk egy találkozót vele, hogy együtt indulunk el a Szigetre. Hamar odaértünk, és relatíve gyorsan kitaláltuk azt is, hogy hol lehet a szakmai jegyet beváltani. Itt akadt egy kis fennakadás (a gép „nem látta” a jegyem), de aztán mégis valahogy megjött az esze, és felismerte. Szépen bekacskaringóztunk a barikádok között, és máris jöhetett az elsô bakardi-kóla a Mokkacukában. Öröm volt, hogy gyakorlatilag szinte azonnal sorra kerültünk, az már kisebb, hogy nem kaptunk az italunkba jeget. Na de no problem, azért így sem keseredtünk el, mentünk máris a Bahia Színpadhoz, ahol találkoztunk többek közt vele és vele. A háttérben a – számomra eddig ismeretlen – Kaukázus szólt, ami tulajdonképpen egy Kispál és a Borzhoz igencsak hasonló zenét játszó formáció, nagyjából annyi különbséggel, hogy az énekes fején volt egy nagy lepel, a történeti hûség (vagy csak a stílus) kedvéért. Egyébként aranyosak voltak a srácok, de azért italunk elfogytával mi azért a még egy bakardi-kóla mellett döntöttünk, ezúttal a VOLT-os placcon. A kiszolgálás itt is gyors volt, ami nagyon dícséretes, legfôképp azért, mert utálok sorban állni. Ezután még visszamentünk kicsit Kaukázus-ozni, ahol már el kezdtem figyelgetni a szöveget is, és ilyen szocio-megmondós-humoros-irónikus egyvelegrôl volt itt szó tulajdonképpen, ami tényleg nem is rossz, a legközelebbi alkalomra majd jobban felkészülök, igen. Közben megérkezett még ô és ô meg neki a barátnôje, hozták a bakardi-kóla utánpótlást, de aztán gyorsan szét is széledt a kis társaság, mert az én úticélom a wan2 és az Anselmo Crew, a többieké pedig a Nagyszínpad és Quimby volt, illetve ô még maradt egy kicsit a Kaukázuson.

Jön a második fejezet, az Anselmo Crew. Nyitányként (vagyis útban odafelé) találkoztam egy kedves fôiskolás ismerôsömmel épp a hvg elôtt, úgyhogy muszáj volt ott is inni egy bakardi-kólát, de ezt már útközben és a koncert elején fogyasztottam el. Na és a koncert, hát az valami zseniális dolog volt. Mikor odaértem, akkor mindenhol törökülésben ücsörögtek az emberkék, gondoltam is, hogy ez egy ilyen koncert lesz. De aztán, az elsô számnál a tömeg egy emberként állt fel és indult el a színpad felé, ami nem is meglepô, mert az elejétôl fogva olyan ütemeket adtak a fülünkbe, amire nem lehetett ülve maradni. Ahogy játszottak, szinte kisütött a sátorban a Nap. Boldogság és az élet érzése áradt szét az emberekben és az emberek között. Igazából el is felejtettem azon gondolkozni, hogy tulajdonképpen mi is ez (mármint a kényszeres mûfajkategorizálásra gondolok), mivel ez cseppet sem számított. Aztán késôbb azért mégis sikerült megállapítanom, hogy egy kicsit Oi va voi egy kicsit meg régi Anima keveréke, legalábbis az atmoszféra, amit teremtettek. Folyamatosan le voltam nyûgözve. Hárman is szuperül énekeltek, a hangszerek használatáról meg már ne is beszéljünk. Például a két dobos privát partija már tényleg az volt, hogy ne már, ennyire jó nem lehet valami. Aztán a srác, aki rögtön az elején megígérte, hogy a legjobban tapsolónak odaadja a harmónika-tokját, kipróbálta a kifutót is, de csak pár szökellésre. És ebben a mozdulatban volt az, ami megfogalmazódott bennem korábban is, csak nem tudtam szavakba szedni, szóval az, hogy az egészben az a hihetetlen jó, hogy semmit nem erôltetnek, mindent szívbôl és szívvel adnak, és ezáltal annyira természetesnek hat az egész. A lány (Király Martina) meg sok felkapott hírességet meghazudtolóan énekel, na de ez már csak így szokott lenni, nekem egy új példaképem, minden túlzás nélkül. De egyébként az van, hogy komoly fan lettem, és tényleg egytôl-egyig mindegyikôjüket: szeretem.

A koncert után a JATE-nál bakardi-kóla, és irány a Nagyszínpad, ahol ismét találkoztam a fentebb említett és linkelt emberkékkel, meg másokkal is. Épp a Quimby végét csíptem el, ami biztos nem lehetett rossz, de én még az imént látottak hatása alatt nem nagyon tudtam mást befogadni. Úgyhogy miután a többiek elcsorogtak a vip szektorba, én a népszabadsághoz mentem egy miért is? Szóval igen hosszadalmasan sikerült sorra kerülnöm, az összes nagyban kinyomtatott cikket elolvastam, majdnem kétszer. De aztán épp jókor – kezemben italommal – térhettem vissza a kezdôdô Manu Chao-ra, ami hát egy újabb katartikus élményt rakott a zsebembe. Elsô pillanattól kezdve táncolás, ugrálás, éneklés, tapsolás és semmire nem gondolás, csak a zenére koncentrálás volt a meghatározó, és szinte éreztem, hogy már én is közéjük tartozom, mikor hopp! Egy jó kis áramszünet. A közönség lelkes volt, tovább óóó-óóó-zott, egészen addig, amíg el nem bújt a technika ördöge, és folytatódhatott minden ott, ahol abbamaradt, persze hatalmas üdvrivalgások kíséretében. Csak a kivetítônek kellett még néhány perc, hogy visszatérhessen közénk. Ezután Clandestino és társai, megint tetôfokára hágott a hangulat, a lábamat meg nem igazán éreztem már, de jobban szerettem volna, ha a szaglásom megy el… Elég kemény volt az esszenciális élmény, már ami a körülöttem táncoló félmeztelen hímnemûekbôl áradó izzadtságot és a szúnyogriasztó szag keveredése okozott, és idônként elég erôteljesen meg is csapott… (Valamelyik dezodort gyártó cég nem akar osztogatni a Szigeten ilyen mintákat, vagy valamit? Nem lenne rossz biznisz, és sokan hálásak lennénk érte.) Na de alapvetôen tényleg semmi nem tudott kizökkenteni, legalábbis ezt gondoltam, de aztán jött még egy áramszünet, amire már senki nem volt felkészülve. Fütyülés és elégedetlenség körülöttem, jelzem jogosan. Szerencsére ez sem tartott soká, és Manu Chao-ék megint képesek voltak helyrerázni a közönséget, valami újabb táncoltatós „zúzós” résszel, amire tényleg nem szabadott és nem is illett leállni.

Még a tömeg oszlása elôtt elindultam a Wan2 sátorhoz, az ô és ô által ajánlott UNKLE-re, aminek kezdete elôtt azért vettem még egy (hi-hi) bakardi-kólát, ismét a JATE-nál, ahol már szólt az After dark, meg az I love rock and roll, és már egész sokan táncoltak az asztalokon is. Kicsit lecsücsültem ott, hívott a mamám is, hogy a Kultúrházban épp egy jazz-koncert van, és hogy ott vagyok-e, mert nagyon jó. (Milyen szuper kis programszupporter mamim van, nemigaz?) De azért én megvártam az UNKLE kezdetét, egész hátul, és mivel az elsô két szám annyira nem nyerte el tetszésemet, továbbálltam. A jazz-koncertre még be akartam nézni, de már hazafelé is kacsintgattam, és elsô nap lévén, valamint az eddig begyûjtött élményanyag hatására inkább utóbbi mellett döntöttem.

Ma ismét kint leszek, és beindul a körforgás, de remélem egy bakardi-kólát azért vele is össze tudunk hozni. Ja és szerintetek van esélyem valamilyen rekord felállítására, hogy ennyi elfogyasztott ital után nem használtam tegnap egész este a tojtojt, meg a bokrot sem? Remélem a szervezetem a továbbiakban is fogja tudni tartani ezt a „Sziget-üzemmódot” 🙂