Esőnapi magyarok

Ötkor végre nekiindulunk, hatkor már nescafét szürcsölgetek a főúton, miközben a Világzenei felé igyekszünk, továbbra is botorkálva, mint tegnap éjjel, és egy kicsit meg is rettenve a tömegtől, most ez nem kell nekünk, nagyon nem vagyunk ráhangolva, jaj-jaj. Aztán mégis, már ott állunk a Világzenei előtt, elfoglaljuk azt a helyet, amelyet ideálisnak remélünk, és várjuk, hogy a színpadon lassan mindent előrendező zenekar belekezdjen. Pontban 18 óra 15 perckor platty-platty, elkezd szemerkélni, sebaj, ezt még kibírjuk, de ez a nyavalyás eső egyre inkább rákezd, már nem platty-platty, hanem hssssss, zuhog, ömlik, folyik, mi meg nem hoztunk ernyőt, mert azt nem szabad, csak tudnánk, honnan van ennyi ernyő ennyi fej felett. A színpad előtti tér pillanatok alatt kiürül, talán ha pár tucat lelkes fanatikus marad vagy rohan oda a szokásos kezdőnótára, mi meg büfémenti fáktól remélünk oltalmat, hiába. Amikor már dzseki alatt is teljesen szarrá áztam, és mindegynek érzem, hogy fa alatt állok vagy sem, ráadásul a zuhogás is csillapodni látszik, visszatérek a tánctérre magam is; Sacim bátortalanul követ, de aztán már bulizunk az esőben, amíg percek múlva el nem áll. És jót mozgunk, vízben tapicskolunk a zenekar részben új, nagyobbrészt régi dalaira, új az énekes, mert Szalóky Ági már szólózik, de hát a váltás már folyamatosan történt az elmúlt években, úgyhogy nincs meglepetés, csak az, hogy a tempó továbbra sem enyhül, pörgünk rendesen, balkáni tombolás, végül egészen megtelik megint a nézőtér.

Irány a Nagyszínpad, az út pocsolyáktól terhes, vidám halálsikolyokkal tarkított (valahogy minden hüje fijú vagy csak viccből, vagy tényleg be akarja lökni a lányokat a minitavakba), mások a divat-gumicsizmájukkal táncolgatnak a vizekben: hiába, ha egyszer mulatni jön az ember, akkor a hátrányból is előnyt, vagy valami ilyesmi. A jó, a rossz és a királynő dallamos, hallgatható háttérzene, egyelőre nem érezzük többnek, úgyhogy amikor sógornőmék (Dorka és Gábor) megérkeznek a Szigetre, csatlakozunk hozzájuk a nagyszínpad mögötti zabáldanegyedben némi sült almával és megaburgerrel. Együtt nézünk át a valamiért most csak jó nagy kavargás után megtalált, pedig a tökszokásos helyén fellelhető táncdalfesztivál-sátorba, ahol a Blackbirds játszik Beatles-nótákat; Derit ismerjük rég a kórusból, de nemcsak ezért mulatunk jót a zenéjükre. Nekem a Beatles egy kicsit egyhangú (minden érdeme elismerése mellett, persze), leszámítva azt a tizenhúsz slágerüket, amelyek persze mind el is hangzanak, de az ifjú zenekar tényleg profin nyomja. Dorkáék lelépnek a vegyi tesókra, de úgy háromnegyed órával később visszatérnek, mert megviselte őket a tömeg és a dübörgés, hiába, van vagy három éve is tán, hogy utoljára a Szigeten voltak. Táncolunk tizenegyig, ők ismét lelépnek, ezúttal Animára, mi meg megpróbálunk személyesen is gratulálni Derinek, de a backstage-nél csak a morcos képű biztonsági bácsit látjuk, meg a háttérben Dollyt és Sziszit, amint interjúznak leendő retrokoncertjük előtt; Deri sehol, így idővel mi is Anima mellett döntünk, hátha megint jobb periódusukat élik, mert két éve nagy csalódás volt a mikrofonfejű mindent elnyomó jelenléte. De nem, be sem jutunk a popsátorba, ahol a rendszerint nagyszínpadon játszó zenekar megaközönsége próbál heringkedni; a szellőztetőablakon viszont látjuk a mikrofonfejűt, no, hát ezzel végképp eldőlt, nem megyünk; a tömegtől kissé megriadva kicsit megértjük sógornőméket, akik tíz perce küldtek sms-t, hogy kissé megriadtak, ez most sok volt nekik, mennek is haza. Mi elindulunk a hátsó főúton délnek, hogy elüssük az időt valamivel a Kiscsillagig, ami ugye csak egykor lesz esedékes. Betolunk egy általunk kakifánkként emlegetett churrost, majd leülünk a szabadtéri színpad dombján, és negyedórán keresztül bámuljuk mozdulatlan bambasággal, amint a kényelmesen dolgozó díszletesek szép lassan lebontják a padló-díszletet, a középen elhelyezett kört és az azt körbevevő pepitaságot. Jól elvagyunk így, és csak hosszú idő után jut eszünkbe, hogy az általunk kinézett, negyedórája esedékes műsor talán nem is itt, hanem a sátorban lehet; hát persze, a Pestiest is aszondja. Na jó, átballagunk oda, a színpadon egy szürketangás-melltartós-szőkenőmegaparókás nő vonaglik, valahogy nem érint most meg ez minket, kijövünk, tipródunk egy keveset, és úgy döntünk, nem várunk éjjel egyig, hogy akkor majd esetleg a tegnapi yonderboios tömeghez és levegőtlenséghez hasonlótól megrettenve ismét pár szám után lelépjünk ugyanabból a sátorból. Bocsi, Kiscsillag, szeretünk titeket, de mi most hazamentünk.

Kettőkor már javában húzzuk a lóbőrt.