Az elején csupa pozitív impulzus ért. Relatíve kevés ember, relatíve jó idô, és még én is jól vagyok fizikailag – túl szép, hogy igaz legyen. De mivel bátor aligátor voltam, és minél tovább akartam nyújtani ezt az állapotot, rögtön beértünk után bevállaltam egy bakardikólát, és máris irány a wan2 és a Beat Assailant. Elôtte még kicsit ücsörögtünk a domboldalban, tátott szájjal bámultam a vicces MTV Gulyás Party-t (na nem azért, mert úgy lenyûgözött, hanem mert másképp nem igazán kaptam levegôt). Egyébként ennek a jelenségnek – hihetetlen – de minden komponense szórakoztató: a srác, aki szakács-szerkóban fôzi a nemtudommit (nyilván gulyást), akkor a csajok, akik olyan ruhában lejtik (nulla ritmusérzékkel, mindenre csak vonaglanak), hogy minden arra járó részeg fazonnak csorogjon a nyála, na és a zene, Johnny Cashtôl érfelvágós Dawson és a haverok zenén át Doors-ig minden van, kérem szépen. Hát igen, ezek után nem is csoda, hogy innunk kellett még egy bakardikólát.
Aztán egyszercsak elkezdôdött a Beat Assailant, ami viszont kifejezetten jó és hatásos volt – fôleg az elsô fél órában kb. A jazz-hip-hop képviselôi mindent beleadtak, hogy jól érezzük magunkat. Ott voltak például a fúvósok, akik Tom és Jerryt hûen idézô módon ûzték az ipart. Volt egy remekhangú énekeslány, aki az elején ugyan keveset kapott a hangosítóktól, de aztán megoldódott a probléma. Volt egy tehetséges emszí, meg egy jó kis gitáros. Na és a zongora. Szóval minden meg volt, hogy összeálljon a kép, ami össze is állt. Csak aztán a nyolcadik „ugyanolyan” szám után már nem hozott túl sok újat, úgyhogy leléptünk.
Kifelé belefutottunk még a Faithless koncertbe (persze csak távolról), épp a slágeres résznél érkeztünk arrafelé. Becsületbôl meghallgattuk a Mass destruction felét, és csak utána mentünk tovább. Amúgy nem értem, hogy hogy lehet, hogy még mindig ennyi embert érdekel ez a koncert, mikor kb az elmúlt 4 évben mindig itt voltak, és a show sem sokat változhatott… Biztos ôk a sziget jolly jokere vagy donno, mindenesetre számomra ez egy érthetetlen jelenség.
Mielôtt Erik Truffaz felé vittük volna testünket, még bedobtunk a Balaton Grillnél egy kis kaját. Ekkor már kezdtem nem annyira jól érezni magam (nem az étel miatt). De hôsiesen álltam a sarat. Bár kiderült, hogy nagyon halkan (érthetetlenül) beszélek, mivel hangom sem akadt, és hallani se nagyon hallottam… Na de nem szabad elfelejteni, hogy még hátra volt az este fôattrakciója, az Erik Truffaz. Kb negyed órával a kezdés elôtt még nagyon kellemes volt a hangulat. Ücsörgôs emberek mindenütt, és mosolyogtak. Mi is lehuppantunk a szélére, a keverô mögé, gondoltuk, hogy ott tökéletes lesz. Hát persze. A koncert kezdetekor elkezdtek özönleni befelé az emberek, természetesen csak saját magukkal törôdve. Volt egy, akivel majdnem komolyabb lett egy fákjúnál, mivel miután leöntött sörrel, és rombolt tovább, szerettük volna, ha bocsánatot kér, erre ô eljátszotta, hogy nem érti mit mondunk (hogy külföldi) és tufa arccal bámult ránk (ezalatt kitalálta, hogy mit reagáljon), majd mondta, hogy igazából én kitettem a lábam, azért öntött le… haha. Szerencséjére gyorsan elkotródott ezután. Szóval meg kell, hogy mondjam, hogy összességében undorodtam az ottani közönségtôl, egy jazz koncerten nem acélbetétes taposógépekhez, meg hüje ordítozós csajokhoz van szokva az ember, így két szám után eldöntöttem, hogy nekem ez nem lesz élvezhetô, menjünk haza.
Így is tettünk, közben egyre rosszabbul lettem, már beszélni egyáltalán nem tudtam, és egy nagyon nehéz súlyt éreztem a tüdôm tájékán. Szerencsére ott volt velem Pümb, aki hazavitt a hátán, és itthon még csinált egy teát is, mielôtt elaludtam – kb ennek köszönhetem túlélésemet. A konklúzió, hogy betegen nem annyira jó móka szigetezni, még akkor sem, ha néha azt érzed, hogy mégis az, mert a sztori vége az nagyon fájdalmas lehet. Csak az ilyen hülyegyerekek csinálják ezt, mint amilyen én is vagyok.
minnyá vége, ne izguljon..