Tool

De mit is adott nekünk a Tool? Miért
hozsannáznak a rajongók, ha csak szóba kerül a nevük? A kilencvenes években
nagyon sok jó zene született a Tool mellett is. Azonban egyedül ők azok, akik
15 év alatt saját univerzumot hoztak létre, és zenéjük folyamatosan egyre
magasabb szintekre lépett. Megmutatták, hogy a „leghagyományosabb” felállással
lehet még újat és mélyet mutatni a rockzenében. Lemezeiken (Undertow 1993, Ænima
1996, Lateralus 2001, 10000 Days 2006) új formába öntötték a fájdalom, a
vigasztalanság és a morbid humor hangjait. Alkotásaik mégsem váltak öncélú,
lila ködbe burkolózó művészkedéssé Hozzáteszem, hogy szerintem a Tool nem
depresszív – csak ott legbelül, a szívünk mélyén rejlő kis csomaghoz kínálja
fel a lehetséges értelmezés érzéki eszközét. Ebből a négy emberből ez a zene
jön ki, úgy ahogyan halljuk.

Hétfőn úgy döntünk, hogy csak a
Tool-t nézzük meg. Lennének más programok is, amik érdekelnek, a várakozás
izgalmától viszont ma türelmetlenek lennénk minden más zenével szemben. Időben
megérkezünk a Nagyszínpadhoz, a Tankcsapda közönsége éppen oszlóban. Sikerül jó
helyet találnunk a keverő mellett, a toolista népek pedig csak érkeznek. A
népsűrűség az elméleti kezdés idején válik kritikussá, mikor is a zsúfoltság
eléri a tavalyi radiohead-es mértéket. A mászkálók nem nyugodnak még ezután
sem, a koncert közepéig valaki mindig a színpad közelébe akar jutni, pedig ez
egy idő után fizikailag lehetetlen (az egyik legostobább legkevésbé Nagyszínpad-kompatibilis mászkáló egyik kezében kólát, másik kezében magasra emelt egytál ételt tartva furakodik előre). Kellemessé csupán a második félidőben válik a
helyzet, mikorra már lelépnek körülünk a „csak” kíváncsiak és a türelmetlenek.

Negyedórát késnek, mindketten
arra tippelünk, hogy a Vicariousszal kezdenek. Nagyobbat nem is tévedhetnénk –
hosszúnak tűnő bevezető után a Jambi csendül föl nyitó számként. Borzongok
tőle, ahogy csak a Tool hallatán borzong az ember. Majdnem tökéletesen szólnak,
a szám végére ki is tisztul a hangzás. Másodikként rögtön a Stinkfisttel
folytatják. Ugrálok és a szöveget üvöltve léggitározok. Körülöttem mindenki más
is így tesz. Nagy meglepetésemre és örömömre már ebben a számban is
improvizálnak. Aztán a hangok a vetített képekkel együtt beborítanak, és eddigi
életem egyik legnagyobb koncertélményét kapom tőlük. Kedvenceim sorban követik
egymást, a Lateralustól kezdve a 10000 Days ambient metálos részeiig. Danny
lenyom egy profi dobszólót, ami olyan hangszeres elszállásba megy át, hogy
megértem, miért szokták őket a fiatal Pink Floydhoz hasonlítani. Felfoghatatlan,
miként tudnak ilyet élőben produkálni. 11 óra előtt majd’ tíz perccel
elköszönnek, sokan elindulnak a nézőtérről. Reménykedünk, hogy ennyire korán
nem ér véget a 2007-es Sziget csúcskoncertje, és lőn! Visszajönnek, és
elnyomnak egy katarktikus Vicarioust. Érezzük, hogy a pontot az i-re egy Sober
tenné föl, de a Tool fura fricskával otthagy minket, az előadás véget ér. Még egy
dolog: a koncerten végre látok toolos lányokat, nem is keveset. Mindig azt
hittem, hogy a Tool maszkulin zene, de ezek szerint nem.

A mával már kész vagyok, már csak
a holnap van hátra*. Hazafelé vesszük az irányt.

Fényépeket nem készítettem a koncert alatt. Cserébe álljon itt egy oldal, ahol minden megtalálható a Toolról magyarul.

*kopirájt by brucewayne