benne leszek a tévében – már megint?

Jó, jó, tudom. Szereplési kényszerem (mozimaraton, 2 hét Wagon R+, blogkönyv) kissé már unalmas. Ráadásul pont most, mikor olyannyira elhatároztam
magam, hogy külön választom a blogomon történteket a valóságos
személyemtől, hogy a mindkettőnek közös szereplői rám feleslegesen meg
ne orroljanak, akkor mit csinálok? Na mit? Megint elvállalok egy légből
kapott, ám a fesztblogra hivatkozó felkérést, pedig ugyanúgy nem fizetnek érte egy kanyit sem, mint anno A nagy vita című és nagy Ő-vel
propagált kamerák előtti párbeszédért sem, vagyis ha abból indulunk ki,
hogy az idő pénz, akkor alapvetően vagyok inkább balek, mint céltudatos
írni vágyó egy konfrontáció mentes közegben.

Oké. Így jártam, a puska besült – épp csak annyi a bajom, hogy ilyen
vagyok. Gyakran magamat sem értem, így igazán nincs sok csodálkozni
való azon, hogy értetlenül nézik működésem, mások.

Az előzmény röviden annyi, hogy szeptemberi kezdéssel valamikor újra indul szombat-vasárnaponként az MTV2-ön
a méltán elfeledett BRAVO TV, mely a Kultúrház igényességi mezsgyéjét
követve immáron nem csak a mainstream felületét kapargatja, de lehatol
egész underground; ott aztán a felhőtlen bulizással idejét töltő
tizen/huszonéves korosztálynak tudósít, slágerlistát készít, és még
programot is ajánl.

Nos. Ennek egyik első (megújult!) adásában lesz közpénzből egy olyan
blokk, hogy „nyári visszatekintő”, azon belül is fesztiválok. És én,
mint e témának rutinban erős műkedvelője, aki a partszélen folyamatosan
ott állok, ülök és írok; a szerkesztők egybehangzó véleménye szerint,
műsorkészítési céljaikhoz, nem csak emberileg, de sztorizásban is
tökéletes személy vagyok, így fogták magukat, bátorkodtak és
megkérdeztek.

A felvétel helyszínéül nem mást választottak, mint minden magyar fesztivál ősanyjának szülőhelyét, az óbudai hajógyári szigetet.

Találkozóm időpontja a stábbal szombat délután öt óra, a K-hídra
felvezető részen, amiről a köcsög HÉV-pótló buszok töketlensége miatt
(bezzeg a sínek mellett dolgozó embert az egész vonalon nem látni, de
egyet sem!) negyedórát késtem, és ezt is csak az épp arra járó
(forgatásra kíváncsi) candyktator
és kicsi kocsija hathatós segítségével, aki képes volt és rendes és
elém jött, a már kibontott, majd az autó ülése alá illatmintaként
részben miattam kiborított sörével a kezében.

Mikor
az 5 főnyi média-közalkalmazott brigádhoz odaértem, a két kamera már
taktikusan forgott, hogy azok kereszttüzében a provokatív kérdéseivel
jó előre felvértezett bájos riporter lányka természetemben abszolút
zavart okozzon, mintha csak én szólítottam volna meg őt ott a híd
lábánál egyszerű csajozási szándékkal, s nem ő ezzel a maszlag
interjú-dumával engem, hogy hova is vinném most őt, ha a Szigetfeszt javában menne, melyik színpad, melyik program, melyik sátor, hogy mit nézek ki belőle?

Persze hogy azonnal egy kocsmát. A legközelebbit. Ott egy sört a nagy
ijedségre, minek után ha van konkrét terve, akkor én határozott
programok híján és előzékeny férfi imidzsem hozva annak nem állnék
ellent és engedelmével elkísérném; ám ha neki sincs semmi ilyenje,
akkor legyen egy felfedező körút, egy könnyű lófra néhány tuti biztos
ponttal az ismeretlenbe, majd hajnal tájt a sátramba egy röpke betérő,
csak hogy a rólam előzetesen kialakított blogtérképnek teljesen
megfeleljek.

Aztán néhány perccel utánam megérkezett a riportban intellektüel
szerepet előnyerő, a Wan2-nak és a Pesti Estnek koncertekről
újságíróként cikkező (a riporter lány mellett) másik főszereplő, és mi
hárman a kamera előtt, ők négyen a kamera mögött szép komótosan a hídon
beindultunk, megismételve minden reflext, mi a fesztivál ideje alatt
beidegződött…

Elsétáltunk egész a nagyszínpad előtti küzdőtér végéig. A maradék
fűben fellelhető sátornyomok, megkeményedett sárrögök, csikkek,
pocsolyák és az utánvéttel leszórt homok még mindig kitűnő alaprajzát
és egyúttal illúzióját adták a 8 napig tartó buli minden egyes
színhelyének, terv szerint törtek elő belőlünk az emlékek, az íratlan
fesztivál-szabályok, a kegyetlen rossz ismerkedési dumák, hogy aztán
másfél óra elteltével azt mondhassuk elég, a szalag betelt, ez 4 perc
összevágott zanzára bőven elég lesz, igyunk hát a sikeres munka örömére
közösen a Mokka Cukában valamit, mi hűsít, aztán menjen mindenki
dolgára, véletlen sem keresztül húzva senkinek a koncepciós szombat
estjét.

Ámde Mokka Cuka nem volt nyitva. Öreg idejáró csöves rókaként a
benzinkút és Duna-part kombót még alternatívaként gálánsan
felajánlottam, de a hirtelen szárba szökkent lelkesedésük ettől
látványosan lekonyult, és inkább tova mentek Millenárisba, mert még jók
a fények, s akkor egy másik anyaghoz még mini riportokat forgatnának az
ott üldögélő tizenéves leányokkal – ja, ja, persze, megértettem én,
csak azt nem, hogy minek ehhez a kamera?

Hogy az estém kiforratlansága miatti várakozó álláspontomban mégis
úgy döntöttem, hogy életre szóló barátságunk megpecsételendőn és e
bejegyzéshez illusztrációt pótlólagosan fotózva utánuk megyek oda, ahol
természetesen egy percet sem dolgoztak, az végül kinek lett a pechje,
nem tudom. Csak hogy kis telefonos segítséggel a Moszkva tér Bisztróban
(Gomba presszó) találtam rájuk, hol már javában söröztek és kajáltak,
az a biztos, de legalább az itt együtt töltött időnk alatt érthetően
elmagyarázták nekem azon stílusjegyeket, melyeket keverve én is magamon
hordok, éljen-éljen, de jó nekem, e definíciók alapján eztán könnyen
eldönthetem, ki indi, ki emo, ki anti-emo, ki díszpinty, ki csak
szedett-vedett ötvözet, és mi zajlik a lelkükben, és ehhez képest
természetesen azt, hogy én ki vagyok?

Egy 15 perc hírnévre megint ácsingózó kitűzős blogger, aki újra elárult magáról valamit? Uhh. Szánalom.