ilyen őszöm sem volt még. eltelt a szeptember, el az október és semmi koncert, ugrabugra, danolás, vigadás. csak a hiányérzet, de az nagyon.
hogy a november ne így teljen benevezek egy hétvégére az almássy téren és ha már quimby non-stop, akkor felvezetésként jöjjön egy kis vízkereszt előadás a vidámban.
nagyfiam szinte megsértődött, hogy nélküle mentem, hiába magyaráztam, hogy nem én vettem jegyet, sőt a vételt nem is egyeztették velem, nem enyhült.
a helyszín miatt – vidámszínpad – erős fenntartásaim voltak az előadással kapcsolatban, de a quimby név megfelelő húzóerőnek bizonyult nem csak számomra, hiszen teltház volt. a második sorban ültünk középen és már most elárulom, hogy az előadás alatt én 80%ban a zenekart figyeltem, a színészeknek csak a maradék 20% jutott.
ezt a darabot – nálam – a zenekar viszi el. bár a hangosítás borzalmas, a helyenként szöveg módosítások zavarók, a színészek éneklése pocsék, egyik sem számít, ha az ember olyan helyen ül, hogy a zenészeket nyugodtan meg tudja figyelni. sokadszor zenélik végig, mégis együtt élnek az előadással. a fintorok, a mosolyok, a mozdulatok, a bólintások mind, mind követik a ritmust, a szereplőket, az eseményeket. követik, miközben egyáltalán nem akarnak az előtérbe kerülni. zenélnek a háttérben és élvezik.
akartam írni a színészekről, a rendezésről, a dramaturgról, de inkább nem teszem, vagyis csak kicsit. kiemelem inkább azt a két részletet ami jó volt, jó lehetett volna, ha nem spilázzák túl, ha a rendező csak kicsit is érzi a ritmust, legalább ebben a két esetben. az egyik magyar attila, mint bolond, kiabálása a zenekarral, a másik varga zoltán, mint malvolio, küzdése az őt megtréfáló levéllel, az azokban szereplő rövidítésekkel. két az elején igazán nevettető részlet, amely túl hosszúra nyúlik, ezáltal kínossá válik.
az utolsó mondatok után a taps közben azon tanakodtam, mennyire lehet szar színészként úgy köszönni meg a tapsot, hogy az ember tudja az nem neki, hanem a háttérben álló zenekarnak szól.