az estét tibcsi kezdi, dalok a konyhából, színpad lábos és hokedli mentes. állsz elöl, tartod a pozíciót, nem engedsz a tömeg nyomásának, senki nem furakodhat eléd. senki, kivéve tibcsi. őt muszáj a színpadra engedned, ha egyszer hallani akarod.
állsz elöl, hallgatod a nehezen induló koncertecskét, élvezed, hogy ebből a távolságból minden rezdülést jól meg tudsz figyelni, mikor is a nagy sikerű nyomi vagyok szövegű improvizációt követően megszólal a telefonod. run érkezik, jegye nálad, kiverekszed magad a tömegből, hogy soha többet utána még a konyha közelébe se kerülj.
sebaj! ludditákkal vígasztalódsz. vígasztalódnál, ha tudnál. egy darabig jó poén a lányok manó /beszéd/hangja – bocs! -, de aztán a negyedik szám után menthetetlenül ásítozni kezdesz. kimenekülsz wcre, majd vissza, de éberebb nem leszel. megkönnyebbülsz, mikor elhagyhatod a terepet.
az este további része tengéssel és lengéssel telik, megnézed tibcsi képeit, feri ékszereit – hú, az a gyűrű, meg az a béka sem rossz -, letelepedsz klippeket nézni, a végén pedig menekülésre fogod a dolgot. menekülsz, mégpedig szilárd zenéje és klippjei elől. szégyelled piszkosul, de bizony a hideg kiráz attól amit hallassz, a látvány pedig még a gyomrodat is forgatja. sutyiban tájékozódsz, érzéseiddel nem vagy egyedül, de ettől büszkébb nem leszel, mégis egy quimby tagról vagy ilyen lesúlyt véleménnyel.
záró akkordként megkeresed csemetédet és barátait, próbálod rávenni őket – mert könnyelműen elvállaltad, hogy az egész bandát elfuvarozod éjjel magatokhoz -, hogy vacsora nélkül is lehet élni, de ők csak kötik az ebet a karóhoz, így marad a várakozás. a vacsora első hangjai a küzdőtér hátsó sarkában érik a 3/4 részben alvó bandát, kölyköddel megalkuszol két számra, az indulásig lévő időt szunyókálással töltöd, bár félálomban konstatálod, hogy líviusz a bandával nem igazán altatókra szakosodott.