Underground
megjelent a Szegedi
Egyetemben
Egyáltalán mi alatt, vagy mi fölött?
Hogy mi az underground, majd fiatal barátaim megmagyarázzák. Én több mint
harminc bunkerév után erre még nem vállalkoznék.
Amikor a hírhedt „bercsényis” URH koncertek végén Müller
Péter rendőrsapkával a fején, gumibottal a kezében oszlatta a tömeget, úgy
gondoltam, igen ez az underground. Kint a Skála áruház parkolójában már igazi
rendőrök, igazi gumibottal dolgoztak, na akkor tudtam, hogy ez csak az lehet.
Azóta a Sziámi névre átkeresztelt opera guru a Bétaville-t a Sziget
nagyszínpadán énekli, milliárdokról tárgyal, százezer nézőben gondolkodik.
Visszalépek az időben, a parkolóban megállítom a lesújtani készülő rendőr
karját a levegőben, no csak egy röpke pillanatra, megveregetem saját vállam.
Figyelj már öreg, – mondom magamnak szelíden, – még húsz év, és ezek Korda
Gyurival nyomják, ott fog nyomulni öreg s fiatal! – Majd a rendőrhöz fordulok,
– na b… oda neki, hadd szokja! – Hogy a zenénél maradjak, ef. Zámbó a Bizottságból
megmondta a tutit, ezt szajkóztuk a szentendrei éjszakában. „Nem kell a púder,
nem kell a vaker, nem kell a diszkó, nem kell a punk, csak egy: az
undorground!” Igen, akkor ők voltak az és Bernáth Y., akinek a kiállításán
brigádnaplóba jegyezték fel, hogy megérkeztél. A Bizottság ma már legenda,
lánglelkű ifjak tátott szájjal hallgatják, ha mesélek róla, Bernáth Y. és ef.
Zámbó keresett képzőművész. Vahorn Andrásnak Amerikáig kellett mennie, hogy
elkúrvuljon.
De ezzel nincs semmi bajom. Mert mindig szükség lesz a
hivatalos kultúrán túl valami másra, ami képes újat teremteni, vagy csak
megújulni. És az is természetes, hogy az a sok sovány művész, aki elmerül ebben
a csodálatos teremtő környezetben, a felszínre akar törni, híres akar lenni,
nagykanállal szeretné enni a paprikás krumplit. A gond azzal van, ha a
hivatalos beszippantja a szokatlant, az újat, és szépen beleesztergálja azt a
gépezetbe. Szorgos csavar lesz, akár a többi. Még gonoszabb dolog, amikor már
marketinggel érkezik lakásunk ajtajába az „undor-ground”, aki elhiszi, hogy
nála igenis kopogtatott, annak csodaszép agymosásban lehet része.
Szigorú vonalakat húzni, kategóriákat szabni, dobozolni nincs értelme. A JATE
Klubban, a Vörös Yukban, és egyéb helyeken az ember, ha szorgos és kitartó,
akkor beleszaladhat valami jóba. A Transglobal Underground mostanában többször
játszott kishazánkban, többek között a JATE Klubban is. És bár a nevükben rejlő
szó, és az hogy a csapat laza szerveződése több igen neves, befutott nemzetközi
társulatnak ellentmondásosnak tűnhet, de amikor ők zúznak ritmust a színpadon,
érzed, igen ez az. Underground. Szent és teremtő pillanat, út a tökéletes és a
tökéletlen felé, út önmagad legbelsőbb széteső képkereteinek
összeillesztéséhez.
De ami igazán fontos: nincsen pénz szaga.
Koncertnovella
megjelent a Szegedi
Egyetemben
Kollektív tudatmódosító
2020 szeptemberében a Szegedi Tudományegyetemen elkezdte az
oktatást az újkori zenék tanszéke. A nyitó előadást az egyetem új professzora,
Zságer Balázs tartotta.
2030 az áttörés éve volt. A világ összes állampolgárának
alkotmányos joga lett az egyetemi diploma megszerzése. Az általános jólét soha
nem látott határokat döntött meg. A Föld önfenntartó lett, az emberek csak
közösségi feladatokat végeztek, amit rossz beidegződéssel továbbra is munkának
neveztek. A művészetek, a zene, és az irodalom oktatása minden alapképzés része
lett. A zene értésével egy időben az érdeklődés a progresszív együttesek
irányába tolódott el. Középkorúak lettek az első fesztiválozók, már nem volt
furcsa, ha egyszerre több generáció járt koncertre, színházba, felolvasásra.
2040, vadkendert már csak szakadt, öreg hippik
termesztettek, szabadon és büntetlenül. A kollektív tudatmódosítás a zene és a
tánc volt.
2058. október 1.-én lementem a JATE Klubba. Kivételesen
kókai házi pálinka akció volt. A színpadon nyolcvanéves zenészek játszottak az
én kedvemért. Még aznap éjjel megírtam az utolsó koncertnovellát.
Subscribe, Zagar, Másfél, Erik Sumo Band
JATE Klub, 150-250 néző
Lenni, vagy nem lenni
megjelent a Szegedi
Egyetemben
– Szegedi
Jazz Napok 2007 –
A Hamleti kérdés bármilyen meglepő a Szegedi Jazz
Napok második estéjén hangzott el a színpadon, a monológra Maceo Parker
zenekara és konferansziéja épített egy csaknem húsz perces számot. A helyszín a
Belvárosi Mozi, amit szerintem sokan nem bántak, visszagondolva a tavalyi
hangosításra a már elemeire bontott Ifjúsági Ház minden hangot elnyelő
nagytermében. Ránézésre érdekes és bátor vállalkozásnak tűnt a Szegedi Jazz
Napok programja, egy viszonylag zsúfolt első nap, hármas nyitó koncerttel, majd
éjszakai, de még inkább hajnali “Jam Session”, hogy másnap délelőtt fáradt
tagjainkat egy mozifilm megtekintésével pihentessük az esti Parker őrületre várva.
Élő népzene és jazz
A Tűzkő Csaba Quintet szerepeltetése ebben a műsorban,
igazából nem volt indokoltható. Cél, hogy a mindig eladható és hallgatható
világzene felvezesse a későbbi világsztárokat. Ez látszott a lassan gyülekező
közönségen is. Értő, a zenét ismerő hangfogyasztók körülbelül tudták, mit
várhatnak. De akkor este többet, érdekesebbet kaptak. A zenekar másik
szaxofonos tagja külföldi elfoglaltsága miatt nem jöhetett Szegedre. Helyére
Salamon Beáta hegedűs prímás ugrott be, aki elsősorban népzenész. Nos ettől
lett igazán más ez a koncert. A szaxofon dallamok átültetése hegedűre, már
eleve érdekes kísérlet volt, az improvizációk azonban sokszoros pluszt adtak.
Tűzkő Csaba keleti autentikus világa Salamon Beáta játékával kiteljesedett. A cimbalom,
bőgő, hegedű hármas hangzás világa szép ívet adott a tenor szaxofon játékának.
A Szegedi származású Tűzkő Csaba helyi hívei kiharcolták a ráadást, néhány
perccel megtoldva az amúgy igen rövid felvezető bulit. Azt meg kell jegyeznem,
hogy végig a két nap alatt, a rendezők munkája roppant precíz volt. A fél
nyolc, az fél nyolc volt, két előadás között nem kellett hallgatnunk a beállás
hosszú dobveréseit. Az átállás mindössze annyi volt, amíg a zongorát, vagy a
másik dobszerelést a színpadon megfelelő helyre húzták. Valahogy így kellene
ezt minden fesztiválon megszervezni.
TŰZKŐ CSABA QUINTET: Tűzkő Csaba – tenor szaxofon, tárogató,
Salamon Beáta – hegedű, Lukács Miklós – cimbalom, Szandai Mátyás – bőgő, Mohay
András – dob.
Melódia és intenzitás dobon
Sokat vártam Bill Brufordtól, és ha lehet, még annál is
többet kaptam. Ez az ember már akkor dobolt, amikor én megszülettem, s olyan
brit rock csapatokban játszott, akiknek bakelit lemezeit aranyárban mérték az
Ecseri úti piacon. A YES és a King Crimson, később a Genesis mind-mind olyan
progresszív irányt képviseltek, mely felnyitotta szemeimet, van zene a kőkemény
rock zenén túl is. Bill ezen az estén egy briliáns tehetségű, könnyű kezű,
fiatal holland zongoristával érkezett. Michiel Borstlap a lehető legjobb
választás volt. Ha Borstlap a zongoránál könnyű kezű, akkor Bill Bruford a
dobokat szinte nem is érinti. Játéka eltér a megszokottól, dallamokat,
melódiákat dobol. És ha kell, akkor feszes és intenzív. Jó volt nézni és
hallgatni, ahogyan ez a két kiváló zenész alkalmazkodott egymáshoz. Bár
többnyire az ifjú zongorista kísérte a dob játékát, időről időre lehetőséget
kapott, hogy bizonyítsa kivételes zongora tudását. Egy biztos, Bill Buford
bármit eljátszik dobon, legyen az a legösszetettebb dallam. Fiatal barátomnak a
nézőtéren csak nehezen tudtam megmagyarázni, hogy a dob nem kísérő hangszer, és
Buford nem nyomja el a zongorát, ez a zene erről szól. A dobról és a
zongoráról. A kölcsön versenyzongora szépen szólt, telt hangjai betöltötték a
mozi nézőterét. Nagyon kellene már Szegednek egy rendes hangversenyterem,
rendes hangversenyzongorával, jó akusztikával, ahol a komoly és könnyű zene
barátai rendszeresen találkozhatnának a zene világának nagyjaival.
BRUFORD-BORSTLAP DUO (GB-NL): Bill Bruford – dobok, Michiel
Borstlap – zongora, szintetizátor.
Hammond C3, Leslie 142
Kicsit durva váltás, a technikusok összerakták James Taylor
Hammond kütyüjét, és következett a show. A banda fellépésein láthatóan a
külsőségek legalább annyira fontosak, mint a zene maga, a négy fiút nézve arra
gondoltam, egy Guy Ritchie film vagány szereplőit látom a színpadon. Aki
szereti ezt a pop, funk, groove, retro őrületet, bizonyára nem bánta meg, hogy
késő éjszakáig a moziban maradt. James Taylor, aki a Starsky és Hutch, vagy
éppen az Austin Powers témákkal a filmvilágban is ismert, és emlegetik accid
jazz, punk és egyéb vonalakon is, nem különösen hatott meg hírnevével. Igaz,
hiányzott a vokalista, Yvonne Yanney, s így csupa zenekari kompozíciót
hallhattunk. Az tény, hogy kegyetlenül odatették magukat. Nem kevés fizikai
munkát fektetve a sikerbe, megtáncoltatva a nézőket és önmagukat is, mégis
majdnem unalmassá váltak. Az ötödik szám után már nem tudtam lekötni magam,
sablonos fordulatok zenében és a színpadon, ismétlődő gegek. Ekkor jutott
eszembe a séta. Talán ha nem estek volna nekem tíz perc szünet után, Bill
Bruford után, akkor én is jobban viseltem volna ezt a fajta zenét. Így kicsit
beledöngölt a székbe, kicsit fárasztott, kicsit álmosított. Ennek ellenére
profi munka volt, az intenzitás előtt, amivel nyomták a fiuk, le a kalappal. És
a mellettem ülő, láthatóan hammond hangzás rajongó csapat lelkesedése néha még
rám is átragadt. James Taylor zseni, nehézkes, „öreg” hangszerén a rock
billentyűsöket megszégyenítő tempóban és technikával játszott. Szimpatikus
zenész.
JAMES TAYLOR QUARTET (GB): James Taylor – Hammond orgona,
vokál, Nigel Price – gitár, Andrew McKinney – basszusgitár, Adam Betts – dob.
Az élet vendége
Elfogult vagyok Az élet vendége című filmmel. Mint
ahogyan a Csoma-legendáriummal, Szemző Tiborral, és mindazzal kapcsolatban, ami
ebben a filmben van. Ezért nem okozott gondot, hogy vasárnap reggel felkeljek,
visszasétáljak a moziba, ne tegyek fel kérdéseket, hogy ez most miért és
hogyan, csak üljek csendben, s nézzem sokadszor a képeket, hallgassam sokadszor
a bennem is mélyen szunnyadó mondatokat. Talán így volt ezzel az a mintegy húsz
néző, aki ugyanezt tette. A szombat esti zenei utazás után egy súlyosan
filozofikus, ugyanakkor megkapóan egyszerű utazás várt ránk, Töröcsik Mari
lágyan érdes mesemondásával. Másfél óra, mint másfél perc. Közelebb zenéhez,
vershez, Istenhez. Áldott szép pillanatok.
“AZ ÉLET VENDÉGE” – Csoma legendárium) – SZEMZŐ TIBOR
filmje.
„Blow that horn, Maceo!”
Csörgött a telefon egész vasárnap. Ismerősök, barátok
hívtak, látták a tévében, hallották a rádióban, hogy Szegeden játszik Maceo
Parker, -„öreg, ki ne hagyd, ha van egy kis eszed!”-. Nem hagytam ki, készültem
rá rendesen, még egy kora délutáni születésnapi bulit is lemondtam, hogy időben
és fitten legyek a helyszínen, mert jó alaposan átgondoltam, nekem a negyedik
sor közepén kell ülnöm, ahonnan már átlátom a színpadot, de Maceo még elég
közel van, s a hangfalak is kellő szögben küldik felém a muzsika hangjait. Így
tettem. Odaálltam időben, és az elsők között jutottam be a nézőtérre.
Kezdésre szépen megteltek a sorok, időben elkezdődhetett egy
igazi, hamisítatlan amerikai show, valami olyasmi, amilyet igazából filmeken
láttunk eddig. Az alapemberek bemutatása után, zenére, felkonferálásra érkeztek
sorban az énekesek, fúvósok, s legvégén Maceo Parker, azaz csak jött volna, ha
nem cserélte volna el magát a raszta harsonással, így aztán mosolyogva nézte,
miként ünnepli a közönség az ál-Parkert. Ezzel rendesen megalapozta a
hangulatot. Sokat nem írok Maceo Parkerről, mert csak jót, jót és jót tudnék írni.
Pénzünkért egy majdnem háromórás műsort kaptunk, pillanatnyi pihenés, kihagyás
nélkül. Az egész fel volt építve, az első pillanattól kezdve az utolsóig. És
mégis mindenki, zenész, technikus, közönség, a szabadság óráit élte át, a zene
örömét, a tánc örömét. Parker zenészei egytől-egyig profik, zenei tudásuk
önmagában is kiemelkedő. Ezt azokban a percekben, amikor szóló lehetőséget
kaptak, be is bizonyították. Nem volt elvont, vájtfüleknek szóló, progresszív
jazz, szórakoztató, populáris zenét halottunk, nagyon igényes előadásban.
Kell-e ennél több?
MACEO PARKER (USA): Maceo Parker – szaxofon, vokál, Ron
Tooley – trombita, Dennis Rollins – harsona, Bruno Speight – gitár, Will
Boulware – billentyűs hangszerek, Rodney “Skeet” Curtis – basszusgitár, Jamal
Thomas – dob, Martha High – vokál, Corey Parker – vokál.
A szervezők vállalkozó kedve kétségtelenül meghozta
gyümölcsét. Vasárnap este Maceo Parker koncertje után nem láttam csak boldog,
elégedett arcokat. Összességében ez a kicsit kifeszítettnek is nevezhető műsor
bejött, zavarónak csak a műsorfüzetben tűnt. S hogy a költségvetés jelentős
része a vasárnapi egy csapatos bulira ment, indokolt döntés volt. Nekem azért,
régi motorosnak hiányoztak a 70’-es évek helyszínei, de még jobban hiányzott a
séta az éjszakai városban koncertről – koncertre menet. Kíváncsian várom, hogy
mivel lep meg minket 2008-ban a Privatemusic.
Koncertnovella
megjelent a Szegedi
Egyetemben
Most múlik pontosan
Vannak esték, amikor kicsi a JATE klub. Nagyjából tudom is,
melyikek azok, mégis a megszokott késésben bízva, a Quimbyre csak tíz után
néztem le. Akkor még nem tudtam, hogy kilenckor már annyian voltak lent, hogy a
jegyeket előbb a lépcsőn kifelé néző belső sornak kezdték árusítani. Ezt
mesélték. Mert amikor én odaértem, nagyon izmos, tömött sor állt a Nagyáruház
lépcsőjéig. Hittem is, meg nem is. Mert régen nem láttam ilyet. Fiuk is, sokan,
pedig a tévében focimeccs volt. Ránézésre ötször annyi ember, mint amennyi a
klubba lefér. Mi lesz itt, kérdezte egy öreg hajléktalan, aztán lassan
morzsolgatta a szót: Quimby, de én inkább kivinek hallottam. Nem nézelődtem
tovább, elő a jegyekkel, húzzunk lefelé. Azaz csak húztunk volna. Lejutni még
csak-csak, de odalent közlekedni, szinte képtelenség. Csak a kari estére érkező
TTIK és ETSZK hallgatók is próbára tették volna a teret, de jöttek sokan, nem
egyetemisták, tizenéves lányok, akik a teremben a Tibi csoki reklámját
énekelték. Kilégzés, jutott eszembe az album címe, mást döntöttem. Belégzés. És
bele a közepébe, a hullámzó tömegbe, a gőzölgő testek nehéz, de felemelő
közegébe. Nem léptél, és mégis mozogtál. Olyan volt a sok ember, mint egy jól
összegyúrt anyag, a teremből nem tudtál kimenni, csak kizuhanni, kitépni magad.
A terem, a folyosó, a büfé csurig telt, és nem tudom, mi lett azzal a több száz
emberrel, aki nem sokkal korábban még az utcán várakozott.
Ja, a koncert szuper volt, mint mindig, ha Kiss Tibiék a
JATE Klubban játszanak.
Quimby
JATE klub – megszámlálhatatlan néző
Koncertnovella
megjelent a Szegedi Egyetemben
Mágikus realizmus
…látom, amikor Csillagász a csepeli papírgyár strandján, a
leeresztett medence partjára felállított színpadon bejelenti, hogy megalakult a
VHK, s ezt két szám éjszakába üvöltésével azonnal nyomja is bele az agyunkba,
és látom, ahogy kockásinges, csőnadrágos csövesek az olcsó kommersz
cseresznyepálinkától és a vad ritmustól megrészegülve darabokra szedik a
fehérre meszelt beton medencét, látom Grandpierre Attilát a szegedi Délép klub
nem létező színpadán ugrálni, látom amikor a büféből berontó, addig egykedvűen
iszogató punkok szétpogozzák a maguktól és a szabadság felé rohanó világtól elszállt
egyetemisták kezéből a csodabakelitet, a világösztön kiugratását, látom a
másnapot, amikor a kétéves Zuzut a játszótér hintájával lendítem a világmindenség
felé, tágulj világ, látom a Vasdisznó fóliával lezárt udvarán az első szegedi
Korai koncertet, ahogyan Vécsi Tibor derékig érő raszta hajjal ugrál, és mi
amint lehet Pestnek megyünk, a Fiatal Művészek Klubjába, ahol hajnalban van
Korai, és látom az utolsó fiatal értelmiség tagjait, akik még a szocialista
világrendszer mérgező emlőin nevelkedtek, hajnali transzba esnek ritmustól,
vetítéstől, viszkikólától, látom, amikor Gombafaló Esőisten, ahogyan Kisbagoly
nevezte el, a JATE Klub színpadát keresi a közönség között kóvályogva, látom
magam is, kitágult pupillákkal a zalai éjszakában, ködös, sötét erdőben keresem
Desmond Tutut, zavaros álmaim igazságosztóját, és látom Maszatot, Esztert,
Zuzut, látom őket is, vékony karjaik az égre tőrnek, ősi ritmusokra táncolnak,
ezt mind látom, ha Korai koncerten lehunyom a szemem…
Korai Öröm
JATE klub – 200 néző
Koncertnovella
megjelent a Szegedi
Egyetemben
Csináld, csináld, jól csináld…
Simon Benjámin, így hívják a fiú nagyapját. Nyári
délutánokon a pestszentimrei állomásnál, a parasztkocsmában Béni bácsi és
mostohaunokája gyakran látott vendég. Az öreg, amolyan Pestre került paraszt
ember, még a templomba is gumicsizmában jár. A fiú talán hét éves, szőke, kék
szemű, fehér bőre nyáron is vakít. Ül a kocsma udvarán, a nagy zöld fémasztal
alatt, poharában matrózfröccs, málnaszörp kevés borral, és vár. Lesi, hogy megérkezzenek
Pestlőrinc felől a vonatra váró cigányok. Férfiak szövetnadrágban, színes
ingekben, asszonyok hatalmas szoknyákban, tarka kendőkben. Szívják a mezítlábas
cigarettát, mintha csak így lélegezhetnének. Kossuth, Munkás, olvassa le lassan
az eldobott papírdobozról. Ahogy fogynak a sörök és a fröccsök, furcsa, távoli
nyelvükön túlkiabálva egymást, úgy lesznek egyre hangosabbak. Külön sziget a
kocsma udvarán, egy másik, egzotikus világ. Lassan, asztal alól asztal alá, így
közelíti meg őket. Zsebeikben kotorászva, utolsó filléreiket keresve, még egy
ital, aztán még egy. Mindig az utolsó. És valaki elkezdi, amire a fiú vár,
amivel oly gyakran álmodik. Énekelnek. Majd táncolnak. Főleg az asszonyok és a
gyerekek, többnyire mezítláb. Koszos fekete lábak, örvénylő virágok a szoknyák
forgatagában, hangszer a tenyér, a fémasztal, a torok és a száj. Lassan
sötétedik, sorra mennek el a vonatok. Amíg akad a zsebekben néhány fillér,
addig táncolnak és énekelnek. A fiú zsebében ott lapul néhány fillér, hátha
valamelyik feketeszemű, nagyszoknyás kislány elkuncsorogja tőle. Ezért dugdossa
napok óta, ezért a pillanatért. Amikor a kezük összeér. Utazás. Álom és valóság
határa. Ötven fillér az útlevél.
Ül a zsinagógában, eltelt negyven év. A színpadon a Parno
Graszt, énekelnek, táncolnak. A kivetítőn ’56. májusi felvételek Paszabról,
cigány emberek táncolnak, felnőttek, gyerekek. Lehunyja szemét, utazik időben
ide-oda. Ahogyan telik az idő, egyre kevésbé tudja, melyik időben van. Zsebéhez
kap, de az elrejtett ötven fillért sehol sem találja. Már nem kell útlevél?
Parno Graszt – Szeged, Régi Zsinagóga – 150 néző
A naptár megtelt
megjelent a
Szegedi Egyetemben
2007
fesztiválnyár – naplóbejegyzések
A szerkesztőségi tavasz gondos tervezéssel telik, időpontok,
helyszínek, akkreditálások. És azonosulás azzal, hogy vannak hazai fesztiválok,
melyeknek a Szegedi Tudományegyetem többtízezres polgársága már nem célközönség.
A visszaigazolt faxokat elfelejtik, az elküldött sajtóanyagokat egyenesen a
kukába landoltatják, s mindezt évről-évre megtetőzik cinikus ajánlatukkal,
dolgozhatunk a fesztiválon, ha veszünk hetijegyet. Nos, mi lemondtunk ezekről a
fesztiválokról, nem versenyzünk a francia és német sajtóval, olvasóinknak elég,
ha kinyitják a vízcsapot, abból egész nyáron más se folyt. Eljön az idő, hogy
csak oda megyünk, ahová hívnak.
Egy igen Tokajnak
Nyolc évvel ezelőtt a DeltaFest a lehető legjobb helyet
találta Kelet-Magyarországon. Tokaj és a rakamazi Tisza part tökéletes
fesztivál helyszín, nekem a sok közül még mindig a legemberibb. Rakamaz felől
érkezek, a hídon át, az álomszerűen, lassan gördülő kamionok között. Olyan
érzésem van, mintha a Tisza felett is nagy hajók szelnék az utat. A város egy
gyöngyszem, s valahogy az egyetlen olyan hely, ahol nem tűnik zavarónak a
tömeg.
A Monchichi Potenciál az első, akik átcsalnak a táborhoz.
Zenéjük egyre jobban tetszik, lebegős, intellektuális zene, emlékeztet a korai
Amorfra. Kíváncsi vagyok, melyik szervező meri őket elsőként hajnalra
beosztani. A Naprának tartozok egy kishegyesi koncerttel, most megadom, és nem
bánom meg. Ennyire kemény roma zenét régen halottam, Balogh Kálmán mindig jó
csapatban zenél. Aki betéved, mert láthatóan kevesen érkeznek szándékosan,
rögtön táncra perdül. A szünetben HS7, másik sátor, másik közönség, jó buli. De
vissza „kedvenc” sátramba, ColorStar jön. Leülök, lehunyom a szemem. A
hangosítás oldalról élvezhetetlen, bemászok középre, ott nagyon jól szól, s
legalább láthatom Ritát is, hogyan pörög. A Kispál már levegőn, nagyszínpadon. Kevesebbnek
tűnik a néző, mint az előző években, igaz debreceni ismerőseim is otthon
maradtak, két hét múlva odaviszi nekik helybe az egészet az EFOTT. Éjfél után
besétálok a városba, s csodálom az ifjúságot, mi mindent tudnak még ilyenkor is
kajálni.
Színház közel… – Thealter
Az talán jelzés értékű lehet, hogy a nyitóelőadásnak beugró
darab éppen Odüsszeusz vándorlásairól szól, Szeged, Gyula, Kapolcs és Zsámbék
után talán nekem is megmutatják az Istenek a hazafelé vezető utat.
Réti Anna: Lélek pulóver nélkül
Ezek az előadások, amik miatt érdemes 40 fokban beülni egy
csarnokba. Réti Anna egészen fantasztikus, nem is tudom, miből van a teste,
hogyan lehet a látszólag végső határát elért mozdulaton csavarni még egyet. A
történet, a zene, a játék hossza, minden nagyon rendben volt. Fájdalmasan szép,
fájdalmasan rövid.
Színház és Filmművészeti Egyetem IV. évfolyam: K. MAMA
Anna Fierling ponyvás szekerével és három gyerekével a BTK
udvarán. És talán hatvan néző, maximált nézőszám, negyven fok. Nehéz dolog a
háború ilyen melegben.
Az előadás egészen addig, míg testközelben zajlott, az
udvaron és a lépcsőházban, lázba hozott, izgalomban tartott. A gangon azonban
léptékét vesztette. Hirtelen eltávolodott egymástól néző és színész, külső
szemlélő lettem. Úgy éreztem, hogy Zsótér sokkal kisebb udvarra rendezte az
eredeti előadást. A második óra számomra hosszú volt, akár a harmincéves
háború. Ennek ellenére a rendezés zseniális, a játék figyelemreméltó volt.
És… Találtunk egy igazán jó játszóhelyet. Ezzel élni kell.
Volt fesztiválzáró, díjkiosztó, mindenki mindenkit szeret
találkozó a Zsina udvarán. És a zsűri, mindenkit szeretett, adott is személyre
szabott díjat mindenkinek, akinek jutott. De akkor ez így inkább seregszemle
volt, megmutatkozás, és a díjak maguk, csak valami álszent elvárás, hogy ezért
jöttek a résztvevők. Csak néhány kritikus szóra vártam, a zsűritől
mindenképpen, ezért mentem le. De ezt az évek során csak Jeles Andrástól kaptam
meg.
Kapolcs sokadszor
Péntek:
Minden évben ugyanaz a nóta, mi nem megyünk a Művészetek
Völgyébe. Teljesen természetes aztán, hogy tavasszal szállást keresünk, és
májustól böngésszük a Kapolcs.hu- t, hátha van már valami program. Ezt az idén
megtetéztük azzal, hogy plusz két lánnyal, vagyis hat fővel indultunk neki, s
hét közben csatlakozik hozzánk még három lány. Jaj nekem…
Igen, annyi év után visszatértünk Kapolcsra, és ezt most szó
szerint, a fesztiválfaluban találtunk szállást. A támaszpontunk egy húsz négyzetméteres
garázs, szoba-konyha egy légtérben. Lakható, csak a zuhanyt és a vécét kell
megosztanunk a sátrazókkal. De egy percre vagyunk a falu központjától, ennyi
kompromisszumot megér.
Kezdődjék hát, lemegyünk a Királykő kocsmába, mert ez
hagyomány. Közben nézünk egy kis vásári komédiát, csak úgy az utcán, útközben.
A kocsma tényleg „király”, a korsó sör idén is csak kettőszázötven, a menü
ötszázkilencven… Este kilencre összefut a csapat, két részletben átmegyünk
Öcsre. A színpad előtt néhány lány és kevés fiú nagyon jól érzi magát, féktelen
táncukkal felrúgva a port. A Kőfejtő színpada új helyre került, a katlanra
érdekes motívumokat vetítenek. Dögös az egész, de tényleg, ez a jó szó rá.
Éjfél előtt kezd a Nomada, Mókus szépen énekel – egy kis szegedi kötödés.
Hallgatjuk félórányit, de nagyon fáradtak vagyunk. Vissza Kapolcsra, ennyi volt
az első nap.
Szombat:
Korán ébredek, kiülök az udvarra, nézem a tábor életét.
Gyorsan letusolok, mert úgy látszik, korán kelő népek lakják ezt a hegyoldalt.
Lesétálok, persze hogy a Királykő kocsmába. Az udvaron ott ül Tanár Úr, egy
szétcsúszott szegedi fazon, rövid hajában legalább húsz hajgumi, érdekes
figura. Reggel nyolc óra van, és Tanár Úr nem tűnik józannak…
Ma van az Irodalmi jelen napja, szállásunktól alig száz
méterre a Kávéházban. A délelőtti kezdést kicsit korainak tartom, lesétálok, s
meglepődöm. Az udvaron már legalább harmincan várakoznak. A megszokott kettős
Weiner Sennyey Tibor és Kocsi Lajos kiegészül Gál Emesével, „kisházas” versek,
Szegeden már jó néhányszor végignéztem, de ez most más. Látszik, hogy
dolgoztak, elpróbálták, egészen jó és formabontó irodalmi felolvasás. Szépen
gyűlik a nézősereg, aki tud, az árnyékba húzódik. Tibor olvasás közben
fekvőtámaszokat nyom a színpadon, lám, nem könnyű dolog az irodalom, Emese
francia nyelven ismételgeti a sorokat. Nem sok esélyt hagynak az utánuk
következőknek.
Este a Fabula Rasa nyit, igen Szeged, és ismét Szirtes Edina
Mókus, aki nagy formában van, az összekötő szövegei külön műsorszámot alkotnak.
A sátorból látjuk, hogy beborul az ég, aki tud, bemenekül. Az Etnoromra zsúfolt
ház, kavargó, őrületes romazene, tánc a színpadon, tánc a sátor minden
talpalatnyi pontján. Kapolcson az éjjel-nappali boltban kapunk légycsapót, ez
jó, bejártuk érte egész Tapolcát.
És színház távol – Zsámbék és Gyula
Zsámbék maga a csoda. Ha letérsz az autópályáról, néhány
kilométer, és mintha egészen más tájon járnál. Ebben a mikro-régióban a rakéta
bázis szinte észrevétlenül emelkedik a táj fölé. Évekkel ezelőtt, amikor első
alkalommal jöttem ide, sokáig azt hittem eltévedtem. De nem. S a mai napig sem
lepődnék meg, ha éjfél után a hegyoldalon bóklászva marslakókkal találkoznék.
Nekik legalább annyira ott a helyük, mint nekem.
Frank Wedekind nyomán: A tavasz ébredése (fizikai
színház)
A Debreceni Csokonai Színház előadása
Horváth Csaba zseni. Wedekind darabjából kijelölte azt, ami
a darabon végig átívelő feszültséget biztosítja, a szigorú, kötött értékrendek
alapján nevelő szülőket, s a lázadó, a világ megismerésére törekvő gyermekeket.
A lemeztelenített szöveget átemelte az elmúlt száz éven, a darab érzelmi formabontását
az előadás fizikai formabontásával váltotta fel. Gyönyörű időutazás. Mindaz,
ami számunkra már nem jelenthet akkora lelki gátat, mint a mű keletkezésekor,
az előadás befogadhatóságának határait feszegetve hozza vissza a színpadra. A
színészek elképesztő teljesítménye, komoly fizikai munka mellett szólalnak meg,
nyugodt, rezzenéstelen hangon, a zene, a kilenc kék Ibanez gitár hangja, a
minimális díszlet, a rakétasiló, mindez végig feszültségben tart, figyelmed nem
lankad. Három óra, szünet nélkül, próbára teszi a színészt és a nézőt is. Ha
teheted, és elég erős vagy, feltétlenül nézd meg.
W. Shakespeare: Othello – A litván Meno Fortas előadása –
Gyula
Elmuntas Nekrošiusról nem tudok csak elfogultan írni, mint
ahogyan tettem ezt éppen egy évvel ezelőtt is. A színház a legnagyobb csoda.
Hogyan lehetséges az, hogy elvándorolsz száz kilométerekre, s megnézel valamit,
aminek történetét ismered, az élethelyzetet is ismered. Nem bonyolult, nem
igazán érdekes, naponta lejátszódik akár a szomszédban is. De Nekrošius valami
egészen mást játszik neked. Nem könnyű feladat ezt a több mint négyórás
előadást megemészteni, végig ott lenni, megélni a saját Othellodat. Mert
Nekrošius erre ad lehetőséget, ha képes vagy rá, hogy a zenével, mozgással,
játékkal felduzzasztott darab üzeneteit befogadd, úgy, ahogyan te gondolod, éld
meg magad, éld át magad. És ha tetszik, ne engedd, bárki szakavatott ítész is
legyen az, hogy eltökéltségedben megingasson: megnézted idén is az év legjobb
előadását. A Hamlet és az Othello már megvolt. Jövőre csak a Macbeth maradt,
bízol benne, hogy elhozzák Gyulára. De ha nem, tudod, már bárhová képes vagy
elutazni ezek után.
Kishegyestől Szegedig
Dombos Fest
Nehezen találni fesztiválnak jobb helyet, mint a kishegyesi
Hegyalja utca. Az apró házakkal és magas löszfallal határolt rét, mint
helyszín, gyermekkorom romlatlan vásárait idézte.
Kishegyes Szegedtől délre, mintegy 100 kilométerre, a Vajdaságban
van. Az idei, immár a 7. Dombos Fest, „a hetedik te magad légy…”, ez a
fesztivál mottója. Már az érkezés is annyira esetleges, hogy az jólesik. Az
utca végében ácsorgó rendező fiú (aki éjszaka, mint egy szélmalom táncolt a
Besh o droM zenéjére), kijelöli parkoló helyem: álljon ide nyugodtan, valahová
az árok szélére. A belépő 150 Dinár, mintegy 500 Forint, odabent a sör 200 a
Lángos tejföllel, sajttal 130 Forint körül. A kemencénél friss kaláccsal,
pogácsával fogadnak. Királyság. A gyerekeket (akikből van a fesztiválon szép
számmal) gólyalábas komédiások szórakoztatják, kiállítás megnyitó, fesztivál
megnyitó. Kimondottan az értékek megőrzése a cél. Sötétedik, vajdasági
népzenészek gálaműsora. Egészen magas színvonalú, pörgő előadás. Aki szereti a
népzenét, annak nem kell elmondani, mennyire hátborzongató, amikor tíz hegedű
és három bőgő egyszerre szólal meg. Azt még elmesélem, hogy a zenekarok jó
előre beálltak, szinte nincs szünet. A Besh o droM is összerakja a színpadot
negyed óra alatt, csúszás szinte alig van. Azt már az első percekben látni
lehet, hogy a szerb tv társaság nem tudja tartani álláshelyeit. S amikor az
első szám után a zenészek táncra hívják a nézőket, minden elszabadul. A
tévéstáb összekapja, ami mozdítható, de a főnök egy operatört már be is zavar a
tánc sűrűjébe. Nem maradhatnak le semmiről. Közben a rét közepén meggyújtják a
hatalmas máglyát, burek és kolbász sül. Az egész nagyon, nagyon rendben van.
SZIN
Az „újkori” ifjúsági napok legszínesebbje. Minden csúcs
megdőlt, nézőszám és elfogyasztott sör, Badár dumacsúcs. A nulladik napi
bejutási káoszt kivéve a SZIN jól sikerült, igaz jómagam egyik napon sem
„tudtam” végignézni a sztárzenekart. Ám az utolsó nap hajnalig élveztem a forró
dél áldásait. Egy kiváló Korai Öröm koncert után, a JATE Klub sátorban mintha a
Balkán délkeleti csücskébe csöppentem volna. Legalább ötven fok, őrjöngve
ugráló, táncoló, izzadt népek, színpadon a Besh o droM. De ez semmi. Utána a
macedón Superhiks, nagyon ütős punk-ska, a legjobb fajtából. A Napra progresszív
roma zenéje már csak hajnali ráadás.
Tanulság:
Egyre kevésbé izgatnak a nagyok, a mamutok. A nyáron
megértettem, vissza kell térnem a gyökerekhez. A kisebb, személyesebb
fesztiválokhoz. A Szigetféle multinacionális pofámba tülekedése a fogyasztás
kényszerének, megzabálta a lelkemet. Bort akarok inni Tokajban, egy
kiskocsmában akarok ücsörögni Dörögdön, jövőre is újra „SZINezem”, és a
kishegyesi Hegyalja utca is vár rám.
Koncertnovella
megjelent a Szegedi
Egyetemben
Mindenki úgy gondolja, na jó, szóval többen úgy gondolják,
az a tuti, amit ők csinálnak. Elég, ha kitolják arcaikat a színpadra, a fiuk
már pogoznak is, a lányok sikítoznak. Lenyomnak húszat az egyforma zenékből,
királyság az élet, mindjárt lebegünk. Ezek az együttesek aztán megsértődnek, ha
megkérdőjelezem királyságuk határait, s amit ők eredetinek gondolnak, én a
rutin, az unalom, és az örömtelen önkielégítés szavakkal jellemzek.
Más. Majdnem üres volt a JATE Klub sátor, amikor éjfél felé
a Superhiks gitárosai szó szerint a húrok szaggatásába kezdtek. Én éreztem
előre, hogy nekem ott kell lennem. A ska és a punk közös gyökerei összefonódva
a macedón fúvósok ősi hangjaival rögtön olyan természetes keménységgel zúzták
agyba azt a néhány embert, aki ott volt, hogy közös nyelvünk lett a boldog
mosoly, és a gyermeki ugrálás. Sms Tatjánának, gyere, mert irodalmár barátnőnk
úgy táncol, mint egy betépett istennő, és ennél korrektebb punk-ska zenét ebben
a pillanatban nem játszanak az egész balkánon. Nekem úgy tűnt, hogy Tatjána repült,
mert gyalog nem érhetett oda ilyen rövid idő alatt, pogo-marionett
ugrabugrájával betáncolta a sátor délkeleti szegletét. Egy gondtalan kislány
mosolyával énekelte a gitárossal a dalokat, valami bolgárhoz hasonló nyelven. Az
idő telt, gyorsan telt, s annak ellenére, hogy minden helyszínen „nagy ász”
zenélt, a sátor szép lassan megtelt táncoló partizánokkal. Azt örömmel láttam,
hogy a boldog népek között ott voltak a szegedi NSZK zenekar tagjai is.
Legalább mi, itt délen…
Fáradt testem lehúzott a földre, törökülésben éltem tovább a
bulit, gondolatban már egy skopjei utazást tervezve. Jártam délen, szinte
mindenfelé, de Macedóniában csak átutaztam, átaludva egy éjszakát, hatalmas
hegyek között araszolva. De legközelebb megállok. Mert koncertre megyek. Ha
lehet, Superhiksre. És ti is, ha látni akartok egy megszállottan ugráló,
harsonájával hadonászó zenészt, ha autentikus ska és punk zenére vágytok,
gyertek velem!
A pulai harangszó
Megjelent az Irodalmi
Jelenben.
A 4. században az itáliai Campana tartománybeli Nola
városának püspöke imádság közben elaludt. Álmában ragyogó angyalok vették
körül, kezükben virágok, melyek csilingelő hangon szólaltak meg. Ez a harang
legendája. Szép történet, bár harangot használtak már a kelták és az
egyiptomiak is. 606-ban Sabinianus pápa rendelte el a rendszeres harangozást,
imára szólítva az embereket. Egy borús, hűvös nyári estén, Cseh Tamás és Novák
János zenélt a pulai Bárkekertben, háttérben a templom tornya, a fűben és a
padokon emberek ültek, körben egészen a faluházig és oldalt a kukoricásig
emberek álltak. Csendes áhítattal hallgatták, ahogyan Cseh Tamás énekelt. Mert
az úgy volt, hogy lesz gitár, és ha a beszélgetés után marad ereje, akkor
talán, de nem biztos, lesz ének is. Tamás énekelt, s dal közben csendes gitár
és cselló játék szólt. Ihletett pillanat, ezt érezték meg a templomharang
automataindítását felügyelő angyalok. Halk kondulással, pontosan a zene
ritmusában megszólalt az esti harangszó. János és Tamás, csak pillantásokat
váltva, improvizálva, a harangszót a zenébe építve játszottak tovább. Soha
ennél rövidebb harangszó, soha ennél rövidebb közös imádság. Lélegzethez
jutottak a lelkek. Kapolcs felett, a Völgy nyugati oldalán az ég kiderült, a
naplemente színes virágai borították be a kertet. Jelzés volt mindez? Véletlen?
A harangszó utáni csendben Tamás befejezte a dalt, a közönség tapsolt. Az
arcokon körben mosoly ült.
Hogy létezik az a bizonyos „csehtamásság”, azt mindig
tudtam, éreztem, de sohasem tudatosan. Csak úgy megvolt, harminc éve, mint
minden más olyan dolog, ami észrevétlenül része az ember életének. Ha jól
emlékszem hatvan forintba került az első bakelit, a „Levél”, ami épp akkor
érkezett a lakótelepi könyvesboltba, amikor érettségizni mentem. Természetes,
hogy megvettem, hogy a matematika írásbeli alatt a lemez végig ott volt az
asztalon. Nem értettem a matematikát, csak gépiesen műveltem, s nem értettem a
cinkos összenézéseket sem a tanárok és köztem. Átengedtek, s az a lemez még ma
is szól, kicsit karcosan, de az eredeti, az első nyomás. Jártam az Egyetemi
Színpad előadásaira, akkor is leginkább a „Levél” miatt, s későbbiekben is
megvettem Cseh Tamás új lemezeit. Nem lettem rajongó, nem utaztam városról
városra, hogy ott lehessek minden koncerten, nem gyűjtöttem emlékeket. S talán
nem is voltak ilyen rajongók harminc éven át. Mert Tamás nem az a
megközelíthetetlen sztár volt, ma sem az. A színpadon, a filmvásznon,
koncerteken ugyanaz az ember énekel, aki tizennyolc éves koromban a „Levéllel”
megajándékozott. Nekem ez a lemez a „csehtamásság” alfája és omegája.
Költözéseim, nyaralásaim, és a már egyre távolabbi budapesti éveim alatt rendre
beugrottak a dallamok, a szövegek. Csak úgy. Mintha megtanultam volna ezt a
lemezt, lett volna egy ilyen tantárgy a középiskolában, s én, mint jó tanuló,
újra és újra előveszem, amit tanultam. Ez az enyém, személyes, nekem szóló
„csehtamásság”.
A koncert végén, a szűnni nem akaró tapsban egy női hang a
Bárkarét fölött minden más hangot elnyomott: „Szeretünk Tamás!”. Tamás, aki
láthatóan elérzékenyült, lejött a színpadról, a fűben ülő sorok elé, s onnan,
hangosítás nélkül kiáltotta világgá: „Én is szeretlek titeket!”. Arcát a
kapolcsi naplemente ezer színe ragyogta be.