menj a francba utca hét

Többen hívtak már, hogy „mi a hányás?„, jövök-é, avagy nem, hiszen megígértem, sőt ötletnek is inkább én voltam ki felvetettem, hogy mielőtt végképp ledózerolják a Kultit, valami fasza kis ingyen koncertre menjünk már el!

Végignéztem a Dózerfeszt programkínálatát, és ráböktem: Heaven Street Seven!

Ráböktem, annak ellenére, hogy a dolgos emberek életében a csütörtök az
még igen csak hétköznap, nem holmi idétlen egyetemi feszültség
levezetés, meg ugye annak is ellenére, hogy a koncertnaptár jelen
ismeretében most már igencsak úgy tűnik: időhúzás 1,2,3…, hogy a
telekügyleti rémhírkeltés bár tényeken alapul, de ettől február 28-án
még nem fog a népszerű underground hely bezárni, az üzemeltetők
küzdenek, futnak a pénzükért, keresik a kiskapukon a kivezető utat a
megmentésre, vagy egy új frekventált területet, ahol lehet mindent folytatni.

(Az Erzsébet téri Gödör mellett álló régi buszpályaudvar a közszájon forgó egyik erős tipp!)

A legtöbben persze legyintenek, hogy mindegy, majd lesz helyette
valami, van a fővárosban szórakozóhely így is pont elég. Na de a
folyamatot tessék látni! Tavaly bezárt az Almássy tér, a TűzTATE
(előtte Tűzraktér), a Süssfelnap átalakult „igényesebbé”, sokadik
költözés miatt szünetelteti programjait a West Balkán majd megint, a
Zöld Pardont felvásárolta a RIO, így idén már az sem nyit ki, a Gödör
Klub jövője is kérdéses, állítólag eztán azt majd a PeCsa vezeti… sorra tűnnek el hát azok a helyek, ahol mondjuk egy HS7 koncertet a fesztiválokon innen meg lehet hallgatni.

Pedig ahogy mondani szokás, igény lenne rá. Most is totális telt ház
előtt játszott Szűcs Krisztián csapata, mint ahogy az elmúlt másfél
hónapban a Dózerfeszt ideje alatt állítólag mindenki, hiába hétfő,
hiába csütörtök, hiába vasárnap, a fiataloknak kellenek az olyan
helyek, ahol szabadon összejönnek, találkoznak, söröznek, buliznak,
kedvenceik élő zenéjére táncolhatnak/ugrálhatnak, mert ez egy
életstílus, akár a tüc-tüc-tüc, csak ez evolúciós szinten kicsit tovább tart.

Tehát
mint említettem, bitang sokan voltak. Az anno (Kinizsi) mozinak
kialakított terembe a bejutás elsőre lehetetlennek tűnt, aztán dacolva
az elemekkel a hátsó ajtón át csak sikerült a keverőpultig totyognunk
babámmal tyúklépésben, miközben toltuk magunktól el a részegen
dülöngélő alakokat, s toltak maguktól el minket a még józanabbak, de mi
jó érzéssel tűrtük, mert tisztes magasságot adott nekünk a magasságos,
és így tovább láttunk az átlagnál előre, tovább az orrunknál, fel a
színpadtetőre, honnan leszóltak a szívünkhöz a „Márta vagyok” típusú
slágerek, jaj de jó kis csöpögős lett a végére ez a mondatszerkezet.

Pedig a valóság az, hogy egy betonbunkerbe szorítottak kétszer annyi
embert, mint amire ez kábé hitelesítve lehet. Körben a széleken
magasított peremek, azon álldogálnak a korán érkező szerencsések,
kezüket magasba emelik, rázzák az öklüket, mintha egy arénában
szurkolnának, azt üvöltve a tolakodó népeknek: „öljetek!”

És a végén ugyanez a kocsmapultnál… Vajon hány hónapig lesz még anyagilag is ennyire sikeres ez a Dózerfeszt?