A Másfél hamvaiból kikiált: idén először élőben! Beszarás. Odáig vagyok a muzsikájukért, hogy még George Clooney oszkár-jelölt sármörködése után is volt kedvem 4 emeletnyi lépcsőt mászni a Corvintetőre, noha a hely ritka szar megnyitó buliján
tavaly még azt hittem, ha legközelebb oda valaki felcitál, akkor azt
akkora svunggal lököm le onnan a mélybe, hogy összeszalad nem csak a
Blaha Lujza tér népe, de még a metróban utazó közönség is.
Mondjuk nem kicsit csábított a csütörtöki partiban az is, hogy ingyébe
kerül. Vagyis egész a bejáratig ekképpen véltem, mert hiába toltak a
város különböző pontjain részletes műsorprogramot a kezembe, olyan
számukra lényegtelennek tűnő információt, mint hogy belépőjeggyel lehet
csak bemenni, nem tűntettek fel rajta, rajta; még jó hogy nem szakadt
le alattuk a pajta.
Na jó. 800 forint sem sok annyira. De azért mégis. Illene a panoráma
király multi kult kocsma tulajnak minimált előre tájékoztatnia, vélem
ezt kissé naivan, mikor kezemre ragasztották a neonzöld
papírkarszalagot, s beléptem a tutiba.
Tuti
ha mondom, mert mióta nem jártam itt, nagy változást eszközöltek a
térben, lett most belőle bőven. Mintha befedték volna az eget…
Illetve rá kellett jönnöm, hogy dehogy, csak alatta bérbe vehettek még
egy teljes szintet, így rögtön téliesítették azt, amit eddig az
időjárástól csak erős függőségben, pont hogy nem lehetett.
Igényes, nagy, kellemes. Gyorsan megtámasztottam a pultot, mintha
csak innék, pedig teljes józanságban vártam egyik kedvenc honi
együttesemet, akiket még valamikor a 10-12 évvel ezelőtti középiskolai
mulatozásaim alkalmával szerettem meg, hiszen annyira, de annyira
különböztek minden trendtől, hogy különcségük már önmagában is
megérdemelte volna kiemelt figyelmemet. De még ott volt az a tempó! Az
a lendület! Az a sodrás, ami magával ragadt és nem eresztett, mi több
ütemes lábdobogásra, sőt néha már tánc szerű lépésekbe kényszerített.
Szövege semmi? Az igaz. Csak a zene! Zérus fülbemászó refrén,
sálálálá, pábábábá, mi könnyen megjegyezhető slágereket kovácsolna a
dalokból, hogy esetleg a zenekart populárissá tegye, így maradnak ők
egy örök underground csapat, akik bár nyelvi akadályaik nélkül
nemzetközileg szólnak, a fellépéseikből mégsem tudnak s élnek meg
tehetségükhöz mérten.
Azért
a 17 éves zenei múlt mégis csak valami. Annyira pont elég, hogy majdnem
megtöltse a 200-300 főnyi befogadóképességet, s ahhoz is elég, hogy
corvintetőtől talpig mozgassa meg a jelenlevőket – köztük a sor végén
engem.
De hogy ezek milyen hülyék lehetnek?
Másfél óra játék (érted?) után, miben volt Lengyel, Angyaltojás,
Varjú, Dub in da Bath, és Veseszörp, csak hogy néhány beszédes dalcímet
említsek, egy segítőkész BKV munkatárs aggódásától kísérve még épp
elcsíptem az utolsó metrót, némi visszamaradt fülzsírmetsző szaxofon
szólammal a fejemben…