Figyeljél má’! Te milyen nemzetiségű vagy? Belga? És szerinted ez humoros? Szerintem…
Elővétben váltottunk jegyet Gödör
mélyi koncertjükre, hogy probléma a bejutással helyszínen már akkor se
legyen, ha megcsap mindenkit a tavasz, dagad a kedv, s egyszerre
találja ki 10.000 ember, hogy belga a király, jobbak mint a cigány
viccek, s hogy 1600/2000 forintért simán megéri belőlük egy válogatás
kötet.
Uccu rajta, pezsgő a szatyorba, utolsó kortyokat elkunyerálta egy
csöves, Ria-Ria-Hungária, extra száraz tankos a száraz torokra, utána egy félbarna nem kenyér;
halló-halló, a mikrofonnál apuska, s kér Még5lövés cimborájától a
telefonban egy számot, a 100-ast nőjének, magának, s mindenkinek aki
szereti, hogy szóljon végre már egy olyan is, ami méltatlanul nem
szokott ott lenni a repertoárban.
10 óra magasságában a bejutás még sima volt. Méretes biztonsági emberek
vendég feliratú pecsétet nyomtak a csuklónkra, bepakoltuk 100 km/h
sebességű széllökésekre hitelesített kabátaink a ruhatárba, azt
hátulról megkerülvén a formálódó tömeget, egy harmatnyi erőszakot rájuk
kényszerítve besoroltunk balról a frontvonalba.
És pont, és nagyon rajta, és maximálisan időben ahhoz, hogy ott legyünk
a rajtnál – az előzenekarnak. Ráhangolásként Titusz és a Szénhülyék Carbonfools szokásos sok műfajt érintő elektromos-rockos kisüléseivel izzították talpunk alatt a vasat, mögöttük a vásznat – retro pucér csajok a kivetítőn jó egy órát melleket ráztak, paroláztak
-, meg még vissza is tapsoltatták magukat egy szám erejéig többek
bánatára, így negyed 12-kor már joggal követelte a maró iróniára éhes
közönség a színpadra a fő fellépő „3 hülyét”, hisz miattuk jöttek ide
amatőr módon a kiírás szerint 9 órára.
„Bocs, küldetésem van!” – tolakodott átálláskor
előre ezzel a szar szöveggel egy „Dublin” feliratú papírlapot
szorongató unszimpatikus csóka, „Ja, értem én, arra!” – válaszoltam, s
mutattam ujjammal hátra, mire mögém lépett, azt odébb is megpróbálta,
félsikerrel, vagyis betette lábát pozicióba, az első adandó alkalmat
várva, ő és még kétszemélyes társasága; nem hiába.
A Gödör fölötti átlátszó födémen a víz is megremegett, mikor
virágmintás terítőjén Titusz elindította a lemezjátszót, s
megszólaltatott egy olyan gyilkos intrót, amilyen még a legszebb
éveiben sem jutott ki Kovács Kokó Istvánnak a bevonulásaihoz – Belgáék
kezében orbitális felfújható láncfűrész, amivel gátlások nélkül a tömegbe vágtak.
Öltözékükben semmi extra. Tisza cipő, hajszálcsíkos fehér öltöny, fehér
keretes napszemüveg, fekete-fehér csíkos kötött téli sapka – eladták a
lelkük a szponzoroknak – ezt az összeállítást vajon ki választotta?
Hiszen ezt a poént lelőtték már decemberben a PeCsában;
mivé lesz a világ, ha már a magyar nemzeti hip-hop gengszterekből is
kifogy az ötlet, s nem telik nekik megjelenésben semmi újra…
A másfél órás koncert minden meglepetések nélkül zajlott. Jó
munkásként darálták le nagy egymás utánban majdnem az összes Zigilemez
számot, beleértve olyan überszarokat is, mint a dalt a madártani egylethez, a kaliforniát, a Pestnek provokatív helló BAZ megyét, és ízelítőül csak egy-két-há olyan slágert, mint a gépkocsi, a királyok a házban, a bkv, a nemzeti, meg még egy kis szerelmes vagyok,
azt csók. Ja, de lehetett kérni egy számot! Elvben csak persze, mert
úgyis azt játszották, amit az öltözőben vagy már otthon kitaláltak, így
az teljesen normális, hogy minden bundakísérletem ellenére ez nem a 100
volt, viszont ennek apropóján mégis meg lettem emlegetve, jó hogy nem
név szerint, egy parányi fricskát Még5 becsempészett az egyik
dalszövegbe, hogy akik barátoknak tartják maguk, miért csak koncert
előtt keresik meg?…
Miért? Megmondom! Piért!
Mert fordult velük a világ azóta akkorát, hogy mindjárt kiesik a
tengelye! Akárhogyis jópofáskodásnak indult anno a zenekar ott a
Tilosban, azóta sztárrá lettek! Szar, szemét, sztárokká,
akiket hol az Aktívban emlegetnek, hol a Fókuszban szerepelnek! Hát
merek én barátkozni ilyenekkel? Pedig emlékszem még a Tütü Tangó béli
első koncertjükre. Miattuk mentünk le a haverokkal az első Est FM
bulira. Egy olyan bulira, amiről több százan maradtak le, mert kinn
rekedtek az utcán, annyira bejött az új rádió zenéje – ehhez képest
kicsi volt a hely, na és itt beszélgettem először velük, hogy van ez a
Belga, és hogy miattuk paszíroztuk át magunk a présen. De akkor még nem
is tudtuk kik ők! Nem volt arcuk, fogalmunk sem volt, hogy ember szülte-e őket, vagy repülő csészealjon jöttek,
csak miután felléptek a színpadra, s lenyomták az Ovit, döbbentünk meg
és mélyen csodálkoztunk, hogy basszák már meg, de durva, pont ezek a
szerény gyerekek azok, akikkel az imént még spanoltunk, jól kifogtuk…
Aztán ott voltunk a koncerteken később is, miniatűr klubokban, mikor
más még alig. És én kameráztam. Egy böszme nagy szalagos géppel, miből
a kazettát egyszer nekik kölcsön adtam, azt ugyan emlékeim szerint soha
nem kaptam vissza, de valamelyik fájlcserélőn a felvételeket évekkel
később viszontláttam, s akkor megnyugodtam, hogy nem vész el semmi, csak…
Ja,
és egyszer meg eljöttek a szülinapi bulimra, bibibí!, Máskor meg én
adtam oda nekik a saját napszemüvegem egy március 15-i aluljárópartira,
harmadszor megajándékoztak az első nagylemezükkel, amiért ők egy
ígéretes Pálos Trend
korongot kaptak, negyedszer különféle csajokról, vallásokról,
embertípusokról filozofáltunk hosszú órákon át egy egyetemi buliban,
ötödször behívtak vendégnek a Suzukis sztori
miatt az Est rádióba, ami után már mentem többször, hatodszor meg…,
basszus, sorolni is felesleges, tényleg már nagyon úgy tűnt néha,
mintha igazán barátok lennénk – azt egyszer csak a komolyabb
sikertörténetük kezdetével valahogy ez megszakadt. Hibás vagyok benne?
Gyanús. Ők? Az éremnek van legalább két oldala. Régiek mennek, újak
jönnek, ilyen a törzsfejlődés; de örültem a színpadi beszólásnak, mert eszerint nem múlik el semmi nyomtalan.