Intro
avagy
Sena rámnézett!!!
Röpke egy órás késés után végre megszólalt Lőrinc trombitája, elkezdtek nyomulni a népek.
(Ha kicsit rosszmájú akarnék lenni szülővárosom irányába, most azt írnám, hogy Veszprémhez képest szerintem meglepően sokan voltunk. Főleg ha mondjuk ahhoz viszonyítok, ami például annak idején a Symában volt Kelis előtt. Amiről egyébként említettem is Gyömbérkének, hogy életem legjobb koncertje volt, pedig nem is voltam ott. 🙂
Aki érti, érti, aki nem, az meg járjon utána…)
Az első sarkalatos megállapítás az volt, hogy nagyon gáz vagyok, hogy nincs egy szál Tisza cipőm sem – a színpadon kábé több volt belőlük, mint zenész és hangszer összesen. 🙂
A második meghatározó nyitópillanat pedig akkor ért, amikor Fábián Juli és Sena is színpadra léptek, ugyanis meggyőződésem, hogy utóbbi kábé a harmadik sora után rögtön rámnézett, sőt rámmosolygott, sőt rámmutatott, én meg kábé tizennégy éves tinilány lettem hirtelen, aki mindjárt maga alá csinál… Ja, legelől voltunk, természetesen (hogy Gyömbérke jól láthassa a Jávort). 🙂
Egyébként már-már hiányérzetem támadt, hogy legelső komolyabb koncertélményem (Scissor Sisters) óta ez volt az első alkalom, hogy nem „találtak meg” maguknak viccesen extrém embertársak (GusGus: a „békaemberek”; Sinéad: atomrészeg, hardcore ír rajongók, ír zászlókat a pofámba lengetve; Tori: a jegyzetelős bácsi a jobbomon)… 🙂
Breakdown
avagy
Don’t die! DON’T DIE!!!
Azért csak sikerült produkálnom egy tipikusan rám jellemző kis magánperformanszot már rögtön a koncert elején, nehogy már olyan szép és jó legyen minden… Azóta sem tudom, mitől, de nagyon rosszul lettem hirtelen, amit persze csak tetézett, hogy jól be is pánikoltam, hogy nehogy már épp most jöjjön rám az elájulhatnék, életemben harmadszor (egyszer napszúrástól sikerült, a másik pedig az általános iskolai ballagásomkor, szintén a melegtől, oh yeah…).
Próbáltam lenyugtatni magam, rendesen lélegezni, és eldönteni, hogy akkor most vagy kibírom, vagy ki kell mennem egy ásványvízért vagy friss levegőért, csak épp mire sikerült a kivonulás mellett döntenem, már nem láttam semmit, csak a nagy feketeséget, úgyhogy a menekülés lehetőségének búcsút inthettem.
És a legrosszabb csak ezután jött: olyan „élményben” volt részem, amiben eddig még soha – egy fél percre teljesen kikapcsolt az egyensúlyérzékem. Tisztán emlékszem, hogy egyszerűen képtelen voltam megállni a lábamon, dölöngéltem össze-vissza, de nagyon durván, rohadt ijesztő egy érzés volt, és akkor azt inkább hagyjuk, hogy mennyire égő lehetett… Szóval végülis muszáj volt szégyenszemre leülnöm a földre. Aztán úgy tíz percig elmeditáltam ott törökülésben, amíg végre újra elkezdtem színeket és formákat látni, közben meg olyan hülyeségeken járt az agyam, hogy milyen stílusos és ironikus lett volna, ha épp akkor nyomták volna le a Famous-t – szerintem az első refrén hallatán besírtam volna, hisztérikus röhögőgörcs kíséretében…
Hát szóval ez vagyok én, még mindig.
Main Body
avagy
Ricsike visszanyeri öntudatát
Hála istennek, pont addigra sikerült visszatérnem az élők sorába, amikor elkezdték nyomni a lemez kulcsdalait, például mindenki kedvencét, a gyönyörűséges Otto-t, amiről azt is megtudhattuk Sena-tól, hogy hamarosan érkezik a videója is.
Szerintem lényegében az egész album anyagát lejátszották, tetszetős sorrenden, és persze remek volt mindenki.
Lőrinc még annál is cukibb, mint ahogy azt előismereteim alapján gondoltam, és Sena-tól még azt is megtudhattuk, hogy „imádja az egyszavas dalcímeket, amiknek semmi jelentőségük” – hát rá nem jöttem volna… :-)))
Sőt, Lőrinc még arra is ráébresztett, hogy a Ladal az visszafelé is Ladal. Szőke vagyok, igen, én kérek elnézést. 🙂
Jávor, a dobos, egy állat – a fellépés rövidke szünetében magára maradt a színpadon, és egy olyan szólót nyomott le, hogy megőrült mindenki, de totálisan… 🙂
Sena pedig – mondanom sem kell – elképesztő átéléssel nyomott mindent, amikor épp színpadon volt. El is határoztam, hogy egyszer írnom kell egy dalt Poets Lie címen, mert Sena azt énekelte nekem, hogy nem fog egyedül hagyni, de én tudtam jól, hogy végül úgyis el fog menni, pedig bárcsak maradt volna örökké… 🙂
Kemon-t viszont elhagyták valahol Angolhonban, mint megtudtuk. 🙂
Outro
avagy
„És most jönne az, hogy nem hallom, nem hallom, még hangosabban, még hangosabban, áááááá…”
A Famous-t, mint slágert, meghagyták a repertoár végére, de természetesen nem maradhatott el a visszataps, nem is egyszer, így még egy kis Miles Davis-t is kaptunk. Juli azért közben ingerelte kicsit a népet a maga bájos modorában, elvégre nincs ingyen a ráadás, de sok jó ember kis helyen is nagyot tud sikítani, szóval nem volt gond… 🙂
Aztán egy összeölelkezős meghajlás után végül csak haza kellett menniük sajnos, és mentünk mi is, jó nyugdíjasokhoz méltón, a hajnali bulizást meg meghagytuk az ifjúságnak… 🙂
Május 1-jére (ballagásom napjára) meg már tervbe van véve Harcsa Veronika és a Vad Fruttik – csábítottam Gyömbérkét is.
Nagyon kíváncsi vagyok már, milyen a Marci élőben… 🙂
És végül a legnagyobb jóság: Úgy néz ki, hogy talán eljuthatok még a Kylie-koncertre is!!! Nagggyon durrrva… 🙂
„I want to kiss ya
Drink deep from your lips
When I miss ya”