Pilisi Majális – esővel

Késő délutáni érkezés a helyszínre: Piliscsaba – Pázmáneum.

Valahogy a lelkem mélyén egyszerre sajnálom és irigylem az ide járókat.
Sajnálom azért, mert a vonat csak óránként jár, és ha lekésed, akkor esélytelen
vagy beérni órára, és irigylem, mert ezt a szép környezetet semmi nem tudja
pótolni. Jó persze hallani pletykákat, hogy bár szép a külcsín azért az alma
belülről rohad (áram kimaradások, fűtési bibik télen); de mégis: egy egyetem az
erdőben, a jó levegőn…
Nahde, most nem a suli a lényeg, hanem a majális. Gyorsan le is futjuk a
kötelező neon-sárga, és neon-rózsaszín vattacukorkört (nyami!), gördülnek az
italok is, persze mindenhonnan ránk köszönnek ismerősök, akikkel ha csak pár szót
váltasz, összességében akkor is le vagy foglalva fél napra… Persze kilométeres sor az angol wc-k előtt, és így azért rohan az idő.

Meglepő módon az Amber Smith egy fél órával előbb kezd, mint
ahogy ki van írva. Így persze le is maradunk róla rendesen. Távolból még
halljuk, hogy szól; illetve a pultnál ácsorgás közben nagyon jó aláfestést
szolgál, de csak a fél fülem van ott.
Bár ritka az ilyen negatív irányú késés, de ez is zavaró tud lenni.

Quimby:
Mintha időzített eső lett volna, abban a pillanatban, hogy
„hátra fordul és iszik a boromból”, az eső először elkezdett szemerkélni
(amolyan beállásként), aztán pedig ahogy a kamikaze bárány elkezdett
bégetni az eső is rákezdett, és hullott az égi áldás.
Természetesen ez mit se zavart be az embereknek. Ki esernyővel, ki pedig
esőkabátban kezdte el ropni. Bár ekkor még kevesen voltunk, de szépen lassan,
ahogy a hang terjedt, elkezdtek odagyűlni az emberek.

„Van úgy, hogy vörös a hold” ami persze nem látszódott adott pillanatban a
felhőktől. Az emberek amolyan finomkodva megálltak, lötyögtek; bent – középen –
pont – a – színpad – előtt csak egy kisebb társaság táncolt (persze ez is
szépen lassan duzzadt fel, mint ahogy maga a tömeg is). Mi megálltunk a széle
fele: jól látni, és kellő helyen táncolni pont megfelelő volt. Persze a szöveg
hallatán nekünk is megfordult a fejünkbe, hogy „annyi minden kéne még, sosem
elég az ami van” történetesen: hogy egy Quimby-n vagyunk, nekünk kellene az
is, hogy elálljon az eső. De hát megelégedtünk, ez ilyen menet lesz. És szépen
lassan elkezdtük elfelejteni, hogy az eső ott „repdes minden gondolatban”.

„Nem lehetsz ilyen megkövült szobor”; jól-van-na-jól-van-na, mindjárt
táncolok én is, csak annyira nem könnyű, úgy hogy, ketten álltok ugyan azon
esernyő alatt. De „It’s a nice day”, sok jó ember az esőben kicsi esernyő
alatt… hirtelen hárman lettünk. De hát éljen a lírai folytatás! Vicces dolog
egy esernyő alatt hármasban lassúzni, vagy valami ilyesmi. Hiszen nem egyszerű
egyszerre mozogni, és esernyőt is tartani. „Most múlik pontosan” a lassabb
szekció, és már hallani is lehet, ahogy „G dúrban zúgják a fákon a kabócák”
az örök igazságot, hogy „a varázshegyen innen és a varázshegyen túl”
„hallom a hangodat, érzem az illatod”, de „sehol se talállak téged életem”.
Persze ezen este kelléke az eső, még mindig nem maradt el (pedig igazán
múlhatott volna). Kiss Tibit ez meg is ihlette így egy „Esik az eső” nóta
következett. Persze nem felejtette el, figyelmeztetni az első pár sorban
ugráló fiatalkorút, hogy így meg fognak fázni (valószínűleg ez így is történt).
Az eső még jobban rákezdett.
Ekkor persze úgy tűnt, mintha a közönség mint „kibukott angyal üvölt az égre” módjára mexikóba kívánná az esőt, ami ekkora már a feláztatta a talajt
rendesen, és a cipők többsége „megadom magam” felkiáltással beázott.
Mivel párolgott kifele mindenkiből a tüzelő már csak annyi maradt nekünk, hogy
hajtott még a libidó. Majd meglepő történt: levonultak a fiúk, hogy itt a
vége fuss el véle…
Szerencsére, csak elnézték az időt, de hát ez van, visszajöttek, mondták, hogy
nem akartak minket megijeszteni, és belecsaptak egy romantikus kis piszoárban
vitorlásba Mintha az eső érzékelte volna ezt, mert elkezdett gyengülni,
és szépen lassan csöpögésre váltott.
Elnézéskérés gyanánt, hogy tévedtek az idővel kapcsolatban, a közönségtől
kérdezgették, hogy mi legyen a következő. A színpad ekkor pár (az első sorok
egyikébe álló lány) kérésére vörösbe borult, mondván „nekem mindegy, csak a
színe legyen vörös”.
Természetesen a zenekar életéből megint egy darabkát megtudhatott a közönség.
Elseje előestéjén a zenekar Erdélyben lépett fel, ahol a pálinka és egyebek
Líviuszt „rendőrverő félkarú”-vá tette, amiért a zenekari szállásra reggel
nínósautóval érkezhetett. Jobbulást neki! (Nem áll jól a felkötött kar
szerintem senkinek, többek között neki se.)
Bár ez e kisebb baleset nem akadályozhatja meg őt a hangja kieresztésében. Így
elképzeltette mindenkivel milyen lenne, az otthontalanság otthona.
Aztán persze következett az elmaradhatatlan Halleluja. Persze ekkora már
sárrá dagasztottuk a lábunk alatt a felázott talajt, felvertük mindenre és
mindenkire, de ez azt hiszem nem nagyon érdekelt senkit.
Naná, hogy a koncert után irány a bordélyház… így a 21. szám a Bordély boogie
volt. Amolyan kötelezőként…

Sajnos,
a kabátom erősen vizes bal fele (mivel az kilógott az esőbe az ernyő alól)
elvette a kedvem a HS7 megvárásától; de mivel az utolsó vonat ajtóbezárási
problémák miatt bő 20 percet állt bent a megállóban, az elejét így elcsíptem a
zenélésüknek, de inkább csak amolyan szellemhang-ként, ahogy visszaverték a
zöld dombok…