Csapjon le rám a Red Right Hand!

Gyermekkoromban ő volt az alternatív arc, akiért lehetett lelkesedni és felnézni rá, akinek az arca és a hangja rögtön beugrott az eksztázis vagy az elborult szavakra, és akit először a Berlin fölött az égben láttam mozgóképen. Azóta már mindenkinek mást és mást jelent az alternatív, a közben eltelt időben megismertük a nyugodtabb oldalát is, én pedig annyi idős lettem, mint amennyi ő volt, mikor megismerkedtem a zenéjével. Ráadásul sosem jártam még egyetlen koncertjén sem, pedig nyugodtan tagja lehetne a „Legtöbbször Magyarországon fellépett előadók” klubjának.

Az ausztrál ikont (vagy antiikont, ahogy tetszik) Tom Waits, Iggy Pop és Jim Morrison legjobb tulajdonságaiból gyúrta össze a Teremtő. Mondhatnók, hogy legutóbbi lemezével visszatért – de szerencsére sosem tűnt el a láthatárról. Elmúlt ötven éves, és „saját jogán” kiadott tucatnyinál is több lemezt hűséges kísérőivel, megvalósított jó néhány projektet a filmművészet és az irodalomban terén, és szerzői termékenysége szerencsére nem okozott negatívumokat a megvalósult „termékekben”. Bajusznövesztése – mellyel most már ránézésre indulhatna valamelyik nyolcvanas évekbeli bajor stüszivadászos erotikus film rimékjének főszerepéért – mindenkit meglepett, de neki még ez is frankón áll. Bár ő valszeg úgy gondolhatja, hogy vadonatúj arcszőrzete a puccos lemezborítóval együtt árukapcsolásként működve a hetvenes évek Amerikáját idézi majd bennünk.

Új lemeze/lemezük, a Dig, Lazarus, Dig!!! címadó (illetve első kislemezre másolt) dalát nevezhetjük akár programadónak is, illetve hivatkozhatnánk a tavalyi Grinderman projektre, mint a vérfrissítés eszközére, óriási változás nem történt a Cave-univerzumban. De a korábbiaknál poénosabbra vett szövegek, és az előző lemezekhez képest kisebb hangsúlyt (bár gazdagabb hangszerelést) kapott kiváló Bad Seeds-muzsika elég volt egy kisebbfajta személyes reneszánszhoz (vagy hallgatói revelációhoz, ismét csak, ahogy tetszik). A lassan másfél évtizedes Let Love In (emlékeztek: a lemez, ami egyaránt tökéletes szerelembe eséshez, szakításhoz, esküvőhöz és temetéshez), illetve a ’96-os Murder Ballads mellett nálam a DLD!!! gyorsan megnyerte magának a „Legszerethetőbb Harmadik” címet. Persze nem tökéletes, de talán így is van jól, mert nincs is kellemesebb meglepetés, amikor az ember nagy levegőt véve, de kicsit szorongva közelít meg egy új lemezt, és aztán határozottan nem kell benne csalódnia.

Mindennek a kicsit hosszas ragozásnak az apropója pedig az, hogy 2008. május 26-án sokadszorra koncertezik kis hazánkban Nick Cave és a Bad Seeds. Az a társulat (vagy alkotóközösség), melynek vezérürüje úgy tud akár szerelmes, akár hátborzongató szövegeket írni, hogy nincs férfi a talpán, aki bátran be ne vallaná, hogy nem egyszer megkönnyezte már azokat. A PeCsa színpadán az új lemez rákenrólos, beindító számai mellett remélem, hogy felcsendülnek majd az olyan balladisztikus szerzemények is, mint a Jesus of the Moon, vagy a Hold On To Yourself. És persze várva-várom a többi régi nagy kedvencet is a Tupelotól kezdve a Crow Jane-en keresztül a Weeping Songig.

A Sziget előtt az év koncertjét várni milyen dolog már? De az utóbbi hetekben úgy izgulok, mintha életemben először számolnám a napokat egy nagy buli előtt. Nincs vita: menni kell, vagy csapjon le rám a Red Right Hand!