jobb tankba csapott

Esőre állt az ég, benne volt a luftban a dühből lecsapó pára para. Ki nem szarja le? Gondoltam, mikor a fikció tényre vált vala, s minden várakozásomat felülmúlva kiderült, hogy nincs szükség a 3490 erős magyar forintom konvertibilis Tankcsapda jegybe fektetésére, hisz elég néha egy ici-pici birizga, s máris hét ágra lehet csapolni a mennyei csatornákat.

… így ugrott az ár/érték arány egy pislantás és kis kaki alatt tetőfokra.

A ráadás +1 koncertbelépővel meg még olyan gaztettekre is esélyessé tett, mint hogy eladom a kapuban azzal a szar dumával, hogy „a barátnőm nem jött el, szakított velem, ez bezzeg itt maradt a nyakamon, az összegben megegyezünk, garantálom”, aztán a pénzt elcsapom az fülledt éjszakában, háre pista.

Vagy? Vagy elhívok egy szőke hosszúcombút kísértőnek magammal, esetleg
keresek egyet helyben – finoman kimunkált koponyás pólóban.

Hülye azért nem vagyok, péntek 13-án nem lutrizok!

2 perc alatt telefonáltam körbe mindazon nőket, akik sem a
rockzenét, sem engem még nem utálnak, hogy a semmiből támadt ez a
kihagyhatatlan lehetőség, koncertkezdés alig egy óra múlva, lehet
jönni, ingyé’ van és még hálásnak sem kell lenni, plusz beléje akadt
kis kezembe egy üveg jégben hűtött sangria, na!

Dé, az a szemét munkakerülő, a Riddim Colony utáni 16 órás alvással ezt is bevállalta, nem szívbajos, annyi szent – babarózsaszín kardigánjában…

Csapda Laciék részéről az ígéret szigorú volt, de legalább majdnem igaz. A zuglói önkormányzat kemény szankciókkal fenyegető csendrendelete miatt az előzenekar Magor
simán beleizzadt a délutáni matinéba, de még a Tankcsapdának is bőven
kijutott a langyos világosból, amikor negyed 9 tájt olyan régi
klasszikusokkal haraptattak végre bele a gitárba, mint a „Nem érdekel”, a „3 grácia”, a „Ki csinál rendet?” vagy az „Akinek látsz”;
farkörnyéki tájam idegrángása csillapíthatatlanul csapott át nyugdíjas
pogózásba, hogy csak remélni merem, nem szégyenítettem meg magam és nem
vétettem komoly mentális akadályt a mögöttem cseperedő ifjú lázadó
generáció felnőttekbe vetett bizodalmába.

Természetesen
voltak füstök, fények, meg lábdobok. A szabad teret határoló farönkök
előtt fel-felgyulladt alkalmasint egy csomó-csomó reflektor, a
pirotechnikai mutatványok fő látványelemei, az a néhány félszeg
lángcsóva, na, néha még az is kigyúlt, aztán voltak még a hajlobogtató
ventilátorok mögött azok a technikás ledfalak, amik képi
kifejezőeszközökben is rásegítettek azon vérmes témákra, amiről épp az
aktuális dalvers szólt – egy „Adjon az ég!” azért a magyar katonáért, akinek jele egy bomba hatástalanítása miatt már csak múlt.

Jut eszembe nóta! Volt egy új. Ami ebben az évben nyári fesztiválokon
már nem fog szólni, mert ez alkalmat tán így akarták a csak miattuk
érkező sokezres tömegnek emlékezetessé tenni, megtisztelni a jelen lévő
kisgyerekeket, kamaszokat, felnőtteket, öregeket – munkacíme: „Mire vagy kíváncsi?” (lásd youtube).