A ráhangolódás már az olasz-románon megkezdődött (reméltük, hogy a Zu nem látta) és mire beverekedtük magunkat az A38 gyomrába, a maligánfok már felülről súrolta az ideálist. Sőt, az előzenekar helyett a fedélzeti bárpultot választva már a májfunkció is szétesőben volt, mint a francia védelem.
Szerencsére még időben érkezett egy kijózanító(?) belső hang, ami figyelmeztetett, hogy – kóserszilva ide, EB oda – ma este talán mégis inkább Mike Patton Quartetre kéne összpontosítani. A tizenegyes kezdésre aztán a terem szépen megtelt elkötelezett rajongókkal és kellő sznobériával felvértezett szimpatizánsokkal. Namármost!
A koreográfia száz százalékig megfelelt az elvárásoknak, azaz a dob-basszus-szaxofon felállású hangszeres kommandó, sűrűre szőve szállította a freejazzes, hardcore-os imprókat, a művészúr pedig, visszafogott stricinek álcázva magát sívítozta, suttogta, énekelte(?) végig a bő egy órát. Pontosabban mindenféle kütyükön, erősítőkön átszűrve effektezte szanaszéjjel önmagát.
Hangutánzott! Aláhúzom, baromi nehéz szavakba önteni egy effajta bizarr, dramaturgiai csúcspontokat mellőző, a megbecsült formára magasról tojó koncertélményt. Illetve ez már inkább performance kategória, összefüggő zajártalom, esetenként kakofónia.
A sodorvonalat messze elkerülő, outstanding vállalkozás inspiráló vehemenciával ügykezelt a színpadon.
Egyértelműen látszott, hogy a generális és a ‘zolaszok nagyon érzik egymást, a témázásokat rendszeresen elválasztotta egy-egy összeröhögés (sztem rajtunk), a kortárs hc/crossover műfaj egyik legmerészebb vezéralakja úgy élvezkedett a billentyűi mögött mint egy kisgyerek.
Mégis inkább mi éreztük kis hülyének magunkat.
Ha időnként nyújtanak is kapaszkodókat, kapaszkodónak vélt ismétlődő témákat, azt a lehető leggyorsabban kikapják a kezedből (David Lynch..), magadra hagynak, mintha azt üzennék:
Innentől oldd meg te, öregem!
Hát jelentem mi tegnap este kudarcot vallottunk és nem oldottuk meg. De körülöttünk, más szerencsésebbek talán igen, bár élnénk a gyanúperrel hogy sokak számára az élményt kurvára nem a zene, hanem a jeles személyiség kartávolságnyi jelenléte okozta.
A nyers, masszaszerű előadást azért egy-két harmonikusabb könnyítéssel letolták a torkunkon, így is komoly feladat elé állítva emésztőrendszerünket.
A végére egy szétcsavarozott free-jazz koncert és egy ózdi kohólátogatás vegyes élményét kaptuk a batyunkba Pattonaziéktól…
Nyilvánvaló a tény, hogy Mike a Peeping Tom féle popos kikacsintás után újra zavarkeltésben utazik. Méghozzá nagy sikerrel.
Mivel a maestro maga pakolta el a „makramét” megpróbáltunk közelebbi kontaktust létesíteni véle, de egy esetleges közönségtalálkozó ötlete nem izgatta fel a fantáziáját.
a zu és az admirális munkásságának ismeretében sztem totális „zsák a foltját” típusú egymásratalálás az övék. zeneileg végtelenül élveztem a fellépést és továbbra is fenntartom a véleményem, h ezt a fajta asszociációs játékot (vagy vmit, ami annak tűnik:) nem feltétlenül érteni, hanem érezni kell. más kérdés, h a bálvány koncert utáni, közönséggel való viselkedése mennyire okozott csalódást.
nekem is tetszett a koncert, csak sajna néha nem lehetett rendesen hallani, h mit is csinál Patton, illetve, h az hogyan illeszkedik bele a zenébe
no, igen, a koncert utáni érdekes volt. siettek, és bár többen pofátlanul a képébe fotózgattunk folyamatosan, módszeresen elpakolt, csupán amiatt szól ki egyszer, h miért nem hagyják dolgozni, miért akarják, h aláírjon ezt-azt, stb. az az igazság, h sztem benne nem tudatosult, h 11 éve járt itt, és mindenkinek csorgott már a nyála, h láthassa.
viszont: mivel ilyen sebtében elrámolt, gondoltuk, h hamarosan húznak el, így kint a hídnál megvártuk, és ott már sokkal barátságosabb volt, aláírt, közös fotók (igaz, ez nekem már akkor sikerült, amikor megérkeztek, és bár akkor is nagy rohanásban voltak, nem zavargatott el), és még pár szót lehetett is vele váltani. szóval emiatt nekem kicsit másabb a véleményem a rajongókkal való viselkedésével kapcsolatban
ilyenkor érzem azt, h öreg és türelmetlen vok:D
a koncertet én is eszméletlenül élveztem.
a rá következő pakolás-mizéria előtt azért álltam értetlenül, mert szerintem:
-az ember pl. siet, de akkor kiküldi a technikust és az helyette gyorsan elrak mindent, ő meg közben interjúkat ad
-az ember élvezi, hogy odavannak érte, és nem falból pakolászik, hanem pózol, mert őt éltetve fényképeznek
-az ember maximalista és ingerlékeny, így bár ő pakol el, de maga elé állítja a gorilláját, hogy ne tudjanak fényképezni
ehhez képest patton maga pakolt, és hol hagyta, hogy fényképezzék, hol meg ingerülten reagált a dologra. persze lehet, hogy ott és akkor egy fáradt maximalista fazont láttunk, és csak nekem jött le primadonnáskodásnak a dolog.
mindegy, a koncert a lényeg, azért pedig jó volt ott lenni.
akkor szólt csak be, amikor elege volt abból, h nyaggatját – a fényképezést simán tűrte, pedig én még azt a fekete lebernyeget is felhajtottam, amikor az asztal mögött pakolászott, és úgy fényképeztem 😉
a pakolást megértem, hiszen a saját kütyüjeit, meg a mindenféle hozzátartozót, ő jobban számba tud venni, mint egy technikus (hiszen nem alap, és általásan előforduló cuccok vannak összedugva, és azt is eltudom képzelni, h koncertenkét variálja is ezeket), h ne a következő fellépés előtt derüljön ki, h vlmi kimaradt. a primadonnáskodással nem értek egyet, mert pont az maradt ki, a fáradt, és maximalista viszont stimmel 😉
aminek fül- és szemtanúja voltam, az én értékrendem szerint primadonnáskodás – ennyi és nem több.