horrOrrfű peca 2008#2 – érted?

(folytatás innét: horrOrrfű peca 2008#1 – érted?)

A reggeli nap fél 10 környékén érte el megint azt a szöget, mikor a fák
lombjain át sátorponyváig hasított, megteremtve azt az áloműző trópusi
fílinget, hogy mást sem kívántunk, csak árnyékot és folyadékot, na jó,
talán még néhány pálmalevéllel legyező néger rabszolganőt, akik a kedvünkért bármire hajlandók.

„Azt skubizd! A szomszéd lányok már kora reggel hajvasalnak! Nagyon gyanús!”
Ezek szerint (is) elérkeztünk az utolsó Orfű-naphoz, amikor már minden
fegyvert be kell vetni a cél érdekében, kiiktatni a véletlen faktort,
és szépnek lenni, hódítani, ismerkedni, mert ugye a válogatott
programok mellett – bajusz alatt súgom – egy fesztivál erről is szól.

De mit tegyünk mi? Merült fel azonnal a magától értetődő kérdés,
hiszen a mi toaletünk szinte még most is tökéletes: a napszemüveg orra
kész, hajunk szabadkötésű, kezünkben gyógysör, túl vagyunk egy
pólócserén (egymással); hej, de hónaljtájt már szikrányit bepálltunk,
szag ellen jót tenne egy fürdés.

Fürdeni? Ezen a ponton nyafogtam egy kicsit, hiszen be volt a
sátorba készletezve egy raklap nedves törlőkendő, mindamellett
hátizsákomban a sziszegős szappan is ott ficegett. Végül a társaság
meggyőzött. Egyetlen hathatós érvük állt szemben az enyémmel, miszerint
nem a bizonytalan minőségbesorolású zuhany alatt akartak luxus higiénia igényüknek áldozni, hanem odalenn a tóban, fürdőruhás csajokat nézegetve, fényre érzékeny békaénekre bőrünket barnítva.

Enyhén másnaposan belefulladásunk kockáztatva 19-re lapot húztunk. Mi baj lehet?
Két pingponglabda testű lány mellett, akik nem voltak szépek, de legalább megkerülhetetlenek,
látványos metakommunikációba kezdtünk, vagyis törülközőink gondosan
elsimítva lefektettük, jelezvén, hogy arra a darab földre innentől
maradásig igényt tartunk. Majd csendes sziesztát hirdettünk, 4-5 órányi
méregtelenítést, amíg csak csobbangatunk, napozgatunk, friss
forrásvizet szürcsölünk, és David Attanborough-sat játszunk…

Az alaptáborba való visszatérésünkkor, szerencsére, minden a
szokásos sörrel a kézben aktív pihenő üzemmódra váltott. Egyik oldalról
szólt az igényes zenével előrukkoló Harmada, másik oldalról a ritka lelkes eSKAbbe,
egy olyan őrült harsonással, aki rendszeresen lefutott hatást vadászni
a közönség lassan gyarapodó soraiba, úgy hogy valakit magának
kiszemelt, de szó szerint, és eszelős tekintettel közelített felé, amíg a hangszerszámja engedte.
Ja! A dobos meg fogta magát, és a begyakorlott show elemeket mellőzve
hátraesett. Lezúgott a színpadról, puff, eltűnt, társai meg vele mit
sem törődve folytatták a dzsemborit, szakadatlan produkcióval bevárva a
ritmusszekcióst – nálunk a tehetségkutató sátorban ők nyertek.

Lovasi András mindeközben és ezt megelőzően is, mindenhol ott volt,
mindenütt feltűnt. Látszott rajta, hogy most e hosszú hétvégén ő a
fő-fő rendezvényfelelős: önkéntesekkel, dolgozókkal, hangosítókkal,
zenészekkel cseverészett, és szerény fiatalember módjára érdeklődött,
mit tud még vagy hogy segíthet?

És itt most dupla karfa, kapaszkodás!: két
személyes egyenlet. Egy DJ és egy MC. Készek voltak, még műfajukhoz is
lehet hogy értettek, de hogy hogy reppelték be maguk egy alterfesztre? Dózi és Lincoln, akik egy szebb pillanatukban Csokis Tibi youtube sztártól idéztek!

A most következő dalszöveg részlet csak illusztráció,
mert amelyek után céltudatosan kutattam, a neten való hosszas
keresgélés után sem találtam meg:
„Piros tetőt dobtam a
házamra, hogy a tetőről is meglásd te drága, tudja azt hogy én alatta
lakom, virágillat száll be az ablakon.”
Egyszerre sokkolt és kápráztatott az előadás minket. Megdöbbenve
ültünk a domb végiben, és próbáltuk kihallani az itt-ott nyomelemekben
megcsillanó költői kvalitást, sőt, néhol rákontrázni egy még
frappánsabb rímmel, így teremtve magunknak hosszú izgalmas perceket.

Perverzió volt ez a javából, „mint sajtreszelővel rejszolni, enyhén szórakoztató, de leginkább fájdalmas” (Ford Fairlane), különleges koncertélmény, így nem voltunk restek Akkezdet Phiai (hol vannak ilyenkor a Végzet Lányai?) és az NKS
közös produkcióján is csöppet maradni, röhögni azon, ahogy 3+1 igazi
hívő félrebillentett baseballsapkában emelgeti az ég felé a kezét, és
ott, ahol bírják a tempót, a fellépőkkel együtt szavalják a gengszter
hiphop-ot, vagy mit?

Sírni azért nem akartunk, a tegnapi
nap vicces tapasztalataiból ihletet nyerve a Jéger sátorban kárpótoltuk
magunk nevetéssel, – a stand-up comedy aktuális sztárjainak (Kiss Ádám,
Beliczai Balázs) folyamatos aranyköpés szintű megszólalásai egyszerűen
mindent vittek.
Annyira hülyék. És a kamerától, mint a tűztől
félnek! Vajon melyik hordja a tarsolyában a legtöbb humorklisét, s hány
óra nettó anyag jönne ki belőle?

Érlelődő rutinnal bukdácsoltunk át a nagyszínpadhoz Heaven Street Seven-re. Mikor ismételten sikerült megállapítanunk, hogy Orfű nem az Alföld – itt botladoznak a zergék, a kergék, és a sok szimpatikus emberek.
– Pénzünk mennyi?
– Alig.
– Szomjasak vagyunk?
– Nagyon is.
– Próbáljunk alkudni és hiénázni?
– Gavallér vagyok, de csóró.
– Mit iszok?
– Mindegy, csak igyuk magunkat golyóállóra olcsón! Mi baj lehet?
Jé,
a koncert eszerint remekre sikeredett. Széles mosoly, megnyerő duma, és
a pultnál máris kiharcoltunk magunknak két sört egy árában, grátisz
találtunk egy dobozos felet, annyi szépséghibával, hogy már úszkáltak
benne a csikkek…

Több mint fél éve is már annak, hogy a világ nem láthatott Kispál és a Borz
koncertet. Kiéhezett ragadozó volt a közönség, akit a zsákmányállat
saját vackában kínált véres sejt-tetemekkel, és minimum 2 új jó ebédhez
szól a nótával, hogy boldog legyen mindenki töke.
Örömzene volt! Jókedv. Maximális riszpekt.

Az újabb Lovasi-projekt előtt kis „felnyalok az égre egy bélyeget” Kaukázus
még éppeg belefért szoros ütemtervünkbe. És mi is, akár csak a
sok-sok-sok csápoló helyi drukker, simán benyeltük a szöveg és
mondandó(!) centrikus gitárpopot, Tesco alkalmazottak voltunk és Szalai Évák, aztán meg már Buddhák, valami jófejségünkért jutalom felesnek és sörnek köszönhetőleg.

No de aztán Kiscsillag!
A domb, amin eddig is álltunk, valahogy egyre jobban lejtett, de én a
tánc közbeni koordinációs problémákra kidolgoztam a tökéletes receptet:
korrigálj, javasoltam, egy félresikerült lépésből hozd ki a legeslegtöbbet, vagy ha már határértéken túl leng ki a tested, legalább tompíts, nagyot ne ess! Ja, ja. Attraktív volt a nyelvem…

Meg
attraktívak voltak a pólók a fellépőkön. Lovasi András két heregolyóval
a nyakában szimbolizált egy „faszfejet”, tavarish Rátgéber László, a
„magyar underground Zámbó Jimmyje”
meg csak simán egy „bazd +” felirattal pózolt, táncolt, énekelt. Új
számok is voltak, következő lemez szeptemberben, és hogy megint őket
idézzem: „jó ez a Kiscsillag, csak sok a szemüveges!”
És a várakozásoknak megfelelően a zárószám na mi volt? Fishing on Orfű! Igen!

Nekünk már több sem kellett! Az túlon is túl érzelmes Bijou
koncert első két számát hallva hangosan korgó gyomorral majdnem állva
aludtunk el, ezért néhány maradék falatért lopva nyúltunk, átmentünk a
bulis zenék sátrába, és megint hajnalig lestem, hogy tudnak annyira egy
kaptafára táncolni a fiatal lányok, amit már régen is megfigyeltem,
speciálisan kifejlesztve ezt drum and bass-re.

Délig el
kellett hagynunk a kempinget, mely annyi élményt rejtett. Kifelé
biccentgettünk a fejünkkel szinte mindenkinek, 3 nap alatt
összeszoktunk, van egy darab közös múltunk, ráadásként az elsőség
magasztos érzése, a helyiek meg végre megérhették hogy Budapest,
Sopron, Zamárdi, Tokaj, Szeged, Debrecen, Dunaújváros előtt/után
Pécsnek is van saját fesztiválja, egy annyira vonzó környezetben, hogy
ezért messziről ideutazni is érdemes.