a hegyaljai vallomás után ez már rutinból megy: volton sem voltam még. idén sem leszek igazán, mert egyetlen nap, egyetlen péntek nem fesztivál, csak pár koncert egy este. így van az, ha az ember főváros környéki, elkényelmesedett, nagymama korhoz közelítő fesztblogger. ha fesztivál, ha koncert 30 kilométernél nagyobb távolságra van, akkor nem megyek, mert ágyam, fürdőkádam, manikűr készletem és a szörtelenítő kézi készülékem mindig elérhető távolságra kell, hogy legyen. és akkor az emberi formába – látszólag – hozó pacsmagokat még nem is említettem.
ez VOLT, de, hogy idén mi történt, azt még én sem tudom. talán új évtizedet kezdtem, talán csak az anyukaként tett ígéret tart, de idén képes leszek két napon belül több száz kilométert vezetni, hogy egy csemete és annak egy barátnője meghallgathassa a szigeten elszalasztott mano chaut.
az ígéretet könnyelműen tettem, majd megpróbáltam – nem igazán elszántan – kihátrálni, de mára beláttam, az ígéret szép szó, ráadásul menni, lenni akarok, sőt kifejezetten sajnálom, hogy kizsákmányolt munkavállalóként nincs annyi szabadságom, hogy az összes napot ott töltsem.
tiszta sor, pénteken legkésőbb fél 4kor már ott kell lenni, fialát hobóval hallani szeretném, majd hallgatnám hobót csak úgy magában, énekelve, szavalva. aztán csak azért, mert kölyköm ismer, ezzel csábított elsősorban a sofőr szerep vállalására, pedig erre a zenére (is) én szoktattam rá – következnék a quimby. sokat hallgatva őket csak elviselem majd, hogy a szigeten nem lesznek ott. manu chau alatt kószálást tervezek, hangfoszlányokat különböző színpadokról, hagyom fiatalokat magukra, hogy aztán kiscsillagon találkozzunk újra.
szombaton pedig majd azt mondom: egy nap, de VOLT és az úton hazafelé dúdolom az éjszaka dalait.