„Az biztos, hogy dread és nőies!”

A VOLT Fesztivál első napján, koncertjük előtt a Dreadzone legénységével, elsősorban Greg Robertsszel sikerült egy rövid beszélgetést megejteni.

Hősök rajongó vagy? (A kérdés beazonosíthatatlan forrású és az öltöző hátsó részéből érkezik.)

Igen, szerintem Sylar mindent visz. (Általános derültség.) Múlt héten vettem a pólóm Londonban. (Fokozódó vihogás.) Lassan tiszteletbeli magyarrá váltok, mert szerencsére elég sűrűn játszotok nálunk.

Greg (folyamatosan pörgetve két dobverőt a combjain): Imádunk Magyarországra jönni, a Deck Attack például rendszeresen hív meg minket, sound systemként, de zenekari formációban szintén jártunk már itt.

A tavalyi születésnapi bulijuk óriási volt. Emlékszem, az elején még viszonylag kevesen voltak, de aztán forrt a tánctér.

Spee (mankói miatt hanyatt fekve, a földről szól közbe): A dunai hajón? Az tényleg marha jól sült el. Meg az előzőek is!

Egy-egy szám megírásánál a számítógép, vagy valamilyen hangszer használatát részesíted előnyben?

G: Teljesen változó, hogy egy hangmintából indulok ki, vagy a basszgitáron játszok fel valamit, esetleg a riddim van meg hamarabb és azt ütöm föl az elektronikus dobszetten. Régebben, amikor még „csak” egy dobos voltam, sokkal bonyolultabb volt a zeneszerzés, vagy a hangszerelés. Ma már egy csomó kütyüvel vesszük körbe magunkat, amelyek okos és változatos használata az eszköz és nem a cél. Nem beszélve a most 18 éves, felnőtt fiamról, aki még nálam is sokkal profibban kezeli ezeket és rengeteg segítséget nyújt.

Rátok mindig jellemző volt a technikai fejlődés követése és a legújabb, internet nyújtotta lehetőségek kihasználása, alkalmazása.

G: Igen, annakidején az e-mailes levelezőlistákkal és a hírlevelekkel kezdtük. Manapság pedig, a MySpace és a Facebook korábban sokkal könnyebben juttatjuk el a zenénket a rajongókhoz, tartjuk velük és a zenésztársakkal a kapcsolatot. Utóbbi az alkotómunka miatt is fontos, hiszen az albumaink elkészítéséhez elég sok közreműködő vendégművészt szoktunk meghívni. Olyan a színtér, mint egy nagy család, mindenki ismer mindenkit.

Sokféle hatást ötvöztök a Dreadzone munkásságában. Van értelme megpróbálni valamilyen skatulyá(k)ba gyömöszölni? Mennyire vagytok kibékülve a kategorizálással?

G: Hogyne, angol-jamaikai-electro-reggae-rock-dub-breakbeat… (Szélesen vigyorog.) Az biztos, hogy dread* és nőies! (Mindenki a térdét csapkodva röhög, Spee a padlón vörösödő fejjel, félig hasra fordulva fetreng.)

Elégedettek vagytok a Once Open the Time című, legutóbbi sorlemezetekkel? Jóval erőteljesebb hangzású, mint az előzőek. Mennyire érzitek sikeresnek?

G: Szándékosan lett húzósabb ─ azt is mondhatnám, rockosabb ─ az elődeinél. A zene élő, fejlődő dolog és a Once Open the Time anyaga végül olyanra forrta ki magát, amit a korongon rögzítettünk. Nem hiszem, hogy aki kedveli, amit csinálunk, miután meghallgatja, kevésbé szeretné, mint a többit. Szóval a válaszom mindkét kérdésre igen. Az új lemez már készülőben, jövőre valamikor kijön. Néhány ötletünket szokásunkhoz híven ma este is tesztelni fogunk élőben.

(Spee elereszt egy békegalambot. Kitör a totális káosz.)

G: Mit csinálsz? Eszednél vagy? Nyissatok ajtót, mi van, ha mindjárt csajok jönnek be?

Azt hiszem, én menekülőre fogom. Béke! Kívánom, hogy jól sikerüljön a mai este!

G: Száz százalék, hogy úgy lesz!

*Körülbelül „rasta-hívő”