Random a felhozatal, garantált az igényes zenére való mulatozás. Május első szerdájától kezdve minden szerdán ugyanis Barabás Lőrinc, kinek neve már-már egybeforrt a „remek fiatal trombitás” jelzővel, és az éppen ráérő zenésztársak fergeteges improvizálást folytatnak a hajón, a jazz, hip-hop, funk, soul jegyében. Az örömzenélés garantált, a belépő pedig teljes egészében leiható, így minden kellék adott egy fantasztikus szerda estéhez.
Általában az „és barátai” elnevezésű bandákhoz szkeptikusan közeledem – már ha létezik ilyen fajtája a közeledésnek –. Valahogy sokszor elképzelhetetlen, hogy egy nagyszabású – alkalmasint kisszabású – koncerten a barátság legyen a meghatározó, s nem a mindent körbelengő haszon, és a többi ismeretes. Tegnap mégis egy olyan koncerten jártam, ami kivételként erősítette a bennem élő szabályt, de még milyen kivételként! Barabás Lőrinc és barátai, kiknek nevük is van: Bata István (basszusgitár), Sütő Márton (gitár), és Devlov Jávor (dob), olyan elképesztő elánnal vetették bele magukat a hajón a koncertbe, hogy szinte bele is feledkeztek az időbe. A kezdés fél tízre datálható, mikor a teljes mértékben leiható koncertjegy árát folyékonyan és illedelmesen magunkba töltöttük kis asztalkánknál, ekkor lábunk már ütemesen verte a taktust, de szégyenlősségünkben még csak a fém platnit és combunkat csapkodtuk, és sóvárogva tekintettünk az üres tánctér felé. A cseppfolyós prédikáció gyorsan hatott a májra, a zene meg csak fokozódott, a banda improvizációja szinte magával sodorta a tömeget, a bátrabbak ekkor elkezdték rázni hátsójukat, példát statuálva a többieknek – s majdan nekünk is.
Örömzene volt a javából, örömtánccal megbolondítva. Az örömzene kifejezést talán pontosan erre a pár órára találták ki. Mikor a zenészek önkívületben játszanak, teljesen együtt érezve a másikkal, a váltásokat hajszálpontosan követve – melyben nem volt egy cseppnyi hiány sem. Nem csoda, hiszen a felsorakozott zenészek egytől egyig végzett muzsikusok. Improvizatív játékukon abszolút érezhető volt az is, hogy mennyire inspirálja őket a közönség, a visszatapsolások, a szakadozó széksorok, melyek bitorlói felpattanva hagyták ott a nehezen összekuncserált ülőalkalmatosságokat, hogy papucsot, cipőt lerúgva önfeledten táncoljanak a hajó fedélzetén. Az utolsó számot utolsó számok követték, végül a rádió feltekert hangereje jelezte, hogy a letett hangszerek már csupán a tokba kerülnek vissza. A koncert közvetlenségét talán jól jellemzi az a momentum is, vagy apróbb momentumok egymásutánja, hogy a szünetekben a tagok nem egy eldugott alagsori öltözőben bandáztak, hanem a hallgatósággal együtt pihegtek. Ezen apropóból biztosítottuk is Devlov Jávort afelől, hogy mostantól bizony a szerdákat nekik fogjuk szentelni.