sopron budapestről a balaton felé közelítve kicsit messze van. főleg, ha a sofőr nem annyira rajong a vezetésért. de jópár óra autózás és sátorverés után a csapat elégedetten ült a sárga buszon, majd leszállásnál követte a karszalagosokat.
nem tagadom, az első órákban idegennek éreztem magam. minden fesztiválnak megvan a maga ritmusa, én pedig nagyon más ütemre jártam. nem segített ezen az első métereken magamhoz vett pesti est különszám sem, melyben hiába kerestem szeretett napi bontásomat. öt perc lapozgatás után a zsebembe tuszkoltam a füzetet, majd határozott léptekkel megindultunk a tömeg után, hogy az első rézangyalnál azonnal meg is álljunk. bennem az motoszkált, hátha egy mézes ágyas segít tősgyökeresnek érezni magam. persze nem, de azért a kupica csodatévő erejével kísérleteztem még az éjszaka folyamán.
a pannonia ska nyomta éppen a nagyszínpadon de mi mentünk tovább felderítendő a terepet. szeretek menni, szeretek vonulni, de itt nem éreztem, hogy talpamhoz simulna az út. de aztán megrántottam a vállam, minden így, idegenként kezdődik, mit foglalkozom én ezzel? és innentől jó lett az egész.
összebarátkoztam a gyros sráccal, belekötöttem két biztonsági őrbe – pedig a VOLTon az őrök tényleg udvariasak és barátságosak, nem szolgáltak rá pikírt mondataimra – és szidtam a sört. szóval elindultam a beilleszkedés útján.
két tizenévessel érkezve nincs azon mit csodálkozni, hogy programok iránti igényeink eltérnek, ezért nem is tartóztattam őket, mikor hobó helyett ők inkább a depresszióra szavaztak. később kiderült, hogy a szabadidőt különféle relikviák beszerzésére fordították és meg kell hagyni, hogy az unicum által next pontokért kínált kupica szett és laposüveges kulcstartó tényleg nagyon jó.
visszatérve hobóra: a sátor tele, de tömeg nincs. hobó pedig időnként felteszi szemüvegét, hogy ne csak lássa, de fel is ismerje a közönséget.
jut eszembe: csak nekem tűnt úgy, hogy a hangosítással egyik – általam hallott – színpadon sem voltak alapvető gondok? hogy lehet, hogy itt ezt sikerült megoldani? vagy csak süketülök?
hobó után még kószálok kicsit, háromszor bejárom az utakat, barátkozom, majd kölykökkel találkozva megint elindulunk vissza a nagyszínpadhoz, quimby következik. ők mennek egészen előre, én maradok az elválasztó sáv mellett, de szintén elöl.
quimby koncertről nehéz már bármit is írnom, így ezt hagynám is.
a közönségben, a tömegben is voltam már mindenféle pozícióban, viszont most fordult elő velem először, hogy beszorultam. pontosabban a bal lábam. olyan sokan és szorosan voltunk, hogy nem volt egy centi mozgásterem sem, sem előre, sem hátra. együtt mozogva – felsőtest! -, énekelve telt a koncert és amikor vége lett már nem éreztem idegennek magam.
manu chaora már megint hárman vagyunk, határozottan a tömeg szélén. két szám, három szám, aztán megint mennem kellett, sötétben még nem jártam az utakat. fiataloktól elkérni pulcsimat persze elfelejtem, nyugodt kószálásom didergésbe fulladt. libabőrözve nézegettem a forgó izéket az úton, majd melegítőt vételeztem és lekuporodtam egy kólás fotelre, hogy onnan nézzem az mr2 színpadon folyó készülődést.
éjfélre a tervem a red lounge volt, sirqus alfon igazán érdekelt volna, főleg, hogy a zsebemben tárolt újságból megtudtam ő nem egy ember, hanem több őrült svéd. ráadásul a hely fedett, melegségre vágytam.
na ekkor kerestek és találtak rám a fiatalok megint, közölve, hogy ők fáznak és menjünk. egy hot doggal még sikerült őket feltartóztatnom, vagy fél órán keresztül, próbálkoztam még sátraknál való lecövekeléssel, táncra invitálással is, de hajthatatlanok voltak. csillagos ég alatt, de a tervezett kiscsillagot kihagyva távoztunk.
csalódottságomat a korai lelépés miatt magamba folytottam, elvégre ez az este az ő kedvükért volt, de akkor is disznóság, hogy pont akkorra lett mehetnékük mikorra én belelendültem – volna – a dolgokba.
reggel délben pedig, mikor a kempinges érdeklődött, hogy milyen volt és tényleg csak egy napra jöttün-e azt mondtam, hogy jó és tényleg. a sajnost pedig magamban tettem hozzá.