Az este 10 órai indulás okán a csütörtöki pirkadat első fényei már a német autópályán értek bennünket, ám a váltott sofőrködés szépsége, hogy se a driver, se a mithfahrer nem igazán tud aludni, így karikás szemekkel hallgattuk a hátsó ülésen szendergő útitársaink halk szuszogását, miközben szép lassan elhagytuk Frankfurtot majd Köln-t a holland határ felé haladtunkban.
Aztán uccu befelé Belgiumba és délután 1 óra körül egyszer csak Werchter tábla, egy csokiból kirakott meseszép kis falu tárul elénk, kinek lakói vaskerítésekkel barikádozták el magukat és kis konyhakertjeiket az idei év legfaszájosabb fesztiváljának látogatóitól. Egyébként a társadalmi tolerancia legmagasabb fokán álló helyiek példás önfegyelemmel konstatálták a településen végigtrappoló fesztjunkie-k bevonulását, málnát és cseresznyét árulva a megfáradt utazóknak, egyértelműen tudatában annak a ténynek, hogy a 30 éves múlttal bíró Rock Werchter fesztivál helyezte fel őket Európa térképére. Mosolyogva benyelték a lakóházaik között elhelyezett parkolókat és a falu kisebb-nagyobb zöld területeire kijelölt kempingeket (20 db) is.
Lepakoltunk, sátraztunk majd -immár 36 óra alvásmentes időszakkal a hátunk mögött- elhaladtunk a kempingünktől, 1 km-re fekvő helyszínhez.
Patent módon ment a becsekkolás is, kis tapi itt-ott, aztán irány a mező. A terep két nagy térre volt osztva, a nagyszínpad előtti legelőre (kb kétszer akkora mint a szigetes főtér) és egy fele akkora tisztásra, aminek végébe a Pyramid Marquee elnevezésű félig nyitott koncertsátor volt beapplikálva.
A vendéglátás kissé arctalan, ám felettébb hatásos módját alkalmazták flamand barátaink.A fesztivál területén bón ellenében mérték a kenőanyagok igencsak szűkre szabott kínálatát.
Italjegyért adtak pohár Stellát, pohár Kriek-et (meggyes sör), pohár szódát, pohár kólát…kész! Se tömény, se bor, semmi más csak sör, sarokba szorítva ezzel a fosrészegségre pályázó versenyzőket. A rendszer egyébként mérnöki pontosággal működött, az italstandok másodpercek alatt feldolgozták a legdurvább tömeget is.
Kajajegyért még vehettél a méltán világhírű, eszeveszett finom belga sültkrumpliból(4 fajta szósszal). Tolhattál mexikóit, kínait, valamint egy briliáns kagylós/osztrigás falatozó is rendelkezésre állt.
Na de hát „eating is cheeting”,úgyhogy belekapaszkodtunk egy sörbe és már üzemelt is a popsajtó által 2008 legerősebb felhozatalú fesztiváljaként beharangozott Rock Werchter.
Felvezetésnek a huszonéves brit AIR TRAFFIC szimpatikusan zongorázós pop-rockja zavarta fel a kedélyeket úgy fél 5 tájban. A feltűnően kiénekelt torkú , dagadó nyakú frontemberükkel és heroikus billentyű futamaikkal leginkább a Keane zenekar mellé lehet őket besorolni, és amit 30 percben hallottunk tőlük az teljesen rendben volt. Nem sejtettük, hogy velük még összefutunk hamarosan de erről később…
A VAMPIRE WEEKEND kezdésre éppen odaértünk a piramis sátorhoz,a hétvége első tanulsága egyből kiviláglott: pontosság terén a belgák nem ismernek tréfát.
Elsőre belenyúltunk a tutiba.
Ezek a nyúlbéla kisugárzású kiscsávók pont olyan zseniálisak élőben amint azt debütáló lemezük alapján (Zsenya korábbi írása az anyagról) vártuk. A Talkin Heads-Paul Simon-African Folk tengelyén mozgó new wave-ska egyveleg 2 perc alatt berobbantotta a levegőt. Mind a 10 dalukat eljátszották, olyan durva hangorkánokkal megszakítva, hogy azt öröm volt nézni/hallani. Elképesztő volt tapasztalni, hogy ami nálunk még beavatottaknak szóló rétegzene, arra másutt már együtt kán-kánozik a belga (pop)punk és a holland nyugdíjas.
A közönség fokozta a később sem lankadó cannabis bevitelt, az Oxford Comma és a Mansfard Roof pedig már olyan népünnepély közepette csendült fel, hogy csak ezért megérte eljutni Werchter-be. A mindenfajta sztároskodástól mentes new york-i vámpírok zseniálisan minimális színpadi megjelenése és az énekes „boy from the next door” karizmája elemi része a zenekar szimpla zenei világának. Bravúrosan fülbemászó témáikkal teletűzdelt 60 perces koncertjük után már a bőrünkön éreztük a sok helyen beharangozott, lehengerlő Werchter légkört. A Wembley minőségű fűvön szanaszét heverésző színes tömeget átszelve sültkrumplijért caplattunk és az x-edik kávét bedarálva próbáltuk az utolsó energiáinkat kicsiholni, hiszen jött a THE NATIONAL, amire már kb fél éve hegyeztük magunkat.
Épp a belga-holland ellentét mélységeit elemezte nekünk egy kedves holland házaspár amikor Matt Berninger csontig hatoló baritonjára hónunk alá csaptuk újdonsült barátainkat és a színpadhoz igyekeztünk. Az első perctől kezdve elementáris, felkavaró indie rock terjengett a Pyramid Marquee körül, a zenekar felváltva játszotta a 2005-ös Alligator és a szénné hallgatott 2007-es Boxer dalait. Berninger impresszív egyénisége, zaklatott előadásmódja azonnal kihúzta alólam a sámlit, azt kaptam amit vártam.
A földkerekség legjobb indie zenekara ontotta a jobbnál- jobb dalokat és közben azt is leszartuk, hogy szép lassan elkezdett ömleni az eső. Jómagam félig fedve voltam ugyan, de a Fake Empire felcsendülésekor elszakadt a cérna. Inkább ázzak szét ,de erre a dalra nem fúrom a fejem az előttem tolongó ázott pólókba.
Sátorból ki és „dancing in the rain”. A végig lelkes közönséget egyébként a legkisebb mértékben sem rendítette meg az őszbe fordult időjárás (kb 20 fok), de ez fesztiválokon már csak így van. Azért sajnáltam,hogy amíg az egyik kedvenc bandám a sátoros színpadon feszegeti a térerőt addig a nagyszínpadon Mika bohóckodhat ötször annyi embernek kétszer olyan hangerővel. Mindegy. A végére előhúztak a kalapból még egy-két régi „klasszikust” majd szépen levonultak, természetesen a menetrendnek megfelelően…szigorúan ráadás nélkül. Valószínűleg ideális körülmények között a lezárásra padlóra kerültem volna a gyönyörtől, de a folytonos eső elöl tülekedés azért lehúzta az élményt.
Az idő nem javult,így ott ragadtunk ahol nem kellett volna. Bepörgött a színpadra SHAMEBOY, azaz két belga diszkóbetyár, és brutálisan elkezdték nyomni a house-t az arcunkba. Ha már ott voltunk ugráltunk egy kicsit 3000 csatakos sorstársunkkal és az ütemes szökdécselés szép lassan szétgyalázta az alattunk húzódó hajópadlót.
Amint elállt olajra is léptünk, de legalább kaptunk egy 30 perces kóstolót a Benelux diszkóból is.
Puhára ázva és hulla fáradtan úgy gondoltuk Lenny Kravitz pont annyira érdekel minket, hogy beiktassunk egy egészségügyi pauzát, így az American Woman szétáradó ritmusára a C1-es kemping felé vettük az irányt. A sátorhoz érve magamban már lejátszottam, hogy nekem ma nem lesz REM….megnézem majd a Szigeten és kész.
Bedőlve az amúgy kitűnően szigetelő sátrunkba még elbeszélgettünk faterom szalámijának remek összetételéről és kb. 9.30-kor lehúztuk a rolót. Elég volt.
Michael Stype-ék -a pletykák szerint -hozták a kötelezőt, és hajnalban még kicsit megdübörögtette a sátorvásznat a Chemical Brothers 1 millió decibeles össznépi diszkója.
rolokám milyenek a belga nők?