Lenny répanadrágban rázta a seggét

Lenny Kravitz az isten, még ha tök részeg is. Ezt sikeresen megállapítottuk hazafeszelé a koncertről.

Volt ám a Fessssztblognak egy beépített embere a cateringben, aki elárulta, hogy Kránic elhozta a gyerekeit, akik unalmukban limonádét árultak a vendégeknek.
Igen, azok ők voltak.
Meg, hogy Lenny kevés limonádét ivott az este, viszont jócskán felöntött a garatra.

Megjegyzem, ez onnan fentről, az ülőhelyekről nem látszott, sőt: Lenny úgy nyomta végig a két órát, hogy táncolt, énekelt, tapsolt, gitározott, zongorázott, pacsizott a hallgatósággal, hergelte és tapsoltatta a tömeget, olyan showt nyomott, hogy még. Az ülőhelyeken lévők táncra perdültek, az állóhelyeken állók megvadultak… fantasztikus buli volt, meg kell hagyni.

Jójó, nézzük kicsit részletesebben. Kezdjük a negatív oldallal.

Előzenekar. Anna and the Barbies. Survivor Anna és Megasztár Barbi. Jaj.

Olyan volt, mintha egy csapat 12 évesnek gitárt adnának a kezébe, megtanítanák őket gitározni, néhány klasszikusra Hendrixtől meg a Queentől és nyomás, rappeljetek rá. Táncoljatok rá. Ugrándozzatok a színpadon.

Saját fontosságuk tudatában mozogtak odafent. Aerobicos bemelegítést is láthattunk. Bőrből készült, csillivilli redőzött szoknya. Táncosok. Rap. Gitár. Hajak a nyolcvanas évekből, Cindy Laupertől. Borzalom.

Egy gimnáziumi tehetségkutatón még benne lettek volna az első háromban.

Dalszöveg, ami a produkciót jellemzi, enyhe önkritikával:

„Hé, mivan, mivan

Ugrálsz itt előttem,

Az agyam kivan.”

A közönségtől akkor kapták a legnagyobb tapsot, mikor bejelentették, hogy a következő az utolsó szám.

Lépjünk gyorsan tovább. Brrr.

Második kritikai megjegyzés: a sört csak vizezettet lehetett kapni az Arénában.

Harmadik: az előzenekar befejezte 20.30-kor, Lenny 21.35-kor kezdte el. Egy órát ültünk bambán, sörrel (vizezett, ami nem tett hozzá a hangulathoz sokat) a kezünkben és vártuk, hogy feltűnjön ez a bohóc. Mellesleg 43 éves.

Negyedik: a jegyár. 15 ezer az ülő. Elmész a barátnőddel, kis féltékenység, hogy ott rajong és Lenny szerelmet vall neki, koncert közben csábítja el (volt ilyen hölgy, aki a pasija vállán ülve kapta élete leghatásosabb bókját, majdnem telt ház előtt), az összes 30 ezerbe kerül neked. Veszel 5000-ért egy Lennys pólót, iszol két sört és hazamész taxival: elment 40 ezer forint egy este. És sokan voltak így. Mégse élünk olyan rosszul…?

Ötödik, de azt csak én kaptam ki: a mellettem ülő, szintén tintás srác feladatának érezte, hogy szerepeljen és szórakoztassa a vele együtt érkezett négy hölgyet. Ezért táncoltatta, fényképezte és énekeltette őket, illetve állandó kommentárokat fűzött az egészhez, túlharsogva a koncertet.

Az egyik hölgy terhes is volt. Amikor táncra perdítette a székek között, komolyan aggódni kezdtem a babáért.

Árulja el nekem valaki: miért nem lehet „ül, fekszik, kulturáltan szórakozik” módon végigtáncikálni a koncertet? Amikor mindenki más képes volt rá? Elég szar, amikor a szomszéd székben ülő ölébe pottyan egy-egy kapatos hölgy a háremből a duhaj táncika miatt. Közben Lenny nyomja a csúcson a színpadon és a nézőket inkább az érdekli.Engem kurvára zavar az ilyen. Banyeg, nem te koncertezel, hanem Lenny.

Elég a morgásból, lássuk a koncertet. Arra nem lehetett panasz.

Szóval, feltűnt végül, egy óra várakozás után a rock&roll istene – a keverőpult tetején. A zenészek meg a színpadon. Mi meg kerestük a hangot, mert először nem találtuk Lennyt. Kellett vagy egy perc a közönségnek, hogy megtalálja a fickót. Persze, a Love Revolution-nal nyitott.

És onnantól nyomta. Kicsit torzított az ének a 3. számnál (Mamam said). De nyomta. Fekete öltöny, répanadrág, suvickolt cipellők, napszemcsi. Ünnepeltette magát. Tapsoltatta és énekeltette a közönséget. A hangosítás profi volt. A show profi volt. A zenészek olyan profik voltak, mint akik hangszerrel a kézben születtek. Hozzá voltak nőve a hangszerhez. A basszusgitáros az egész koncert alatt kb két lépést tett előre, kettőt hátra, végig állt famereven és ezzel együtt iszonyat nagy arc volt. A nagyhajú szólógitáros olyan szólógitárt produkált, hogy a közönség őrjöngött. Volt dobszóló. Volt gitárszóló. Volt trombitaszóló. Lenyomtak egy-egy számot, aztán kifordították, húzták, játszottak vele. Az a szint, amikor a szám már magától, hibátlanul megy, lássuk, mit hozunk még ki belőle. És kihozták belőle a maximumot, közben rohadtul élvezték. Meg a közönség is.

Fura jelenésgre lettem azonban figyelmes: azok a zenészek, akik éppen nem játszottak az éppen aktuális számban, egyszerűen leültek hátul a színpadon. Éppen. Éppen-éppen. Ahol ültem, remekül lehetett látni, hogy duruzsolnak egymás között, miközben Lenny nyomja elöl. Az állóhelyekről ezt nem látta a közönség, de éppen onnan nézni… furán távolította az embert az élménytől. Éppen. Érezni lehetett, hogy az egész egy felépített, gondosan megtervezett show. De annak isteni. És a show szereplői is szeretik ezt csinálni. A Love Revolution albumról nyomott be négy számot, a többit meg a Greatest Hits albumról, a legismertebbeket.

A Let Love Rule című számnál a végén persze beleszőtte az aktuális album címadódalának szövegét („It’s time for the love revolution”) és kaptunk egy jó adag, alaposan leegyszerűsített prédikációt Istenről, a Békéről és a Szeretetről. Persze, ilyenkor kis rosszindulattal hozzá lehetne fűzni: eladható a béke filozófiája is, csak vedd meg a lemezt és tiéd a béke, meg a szeretet.

Írtam playlistet, de kit érdekel?

Hatalmas buli, hatalmas show, ismétlem magam. Úgy produkálta magát a faszi, hogy se táncosok, se látványos kivetítő, se hatalmas grafikák a háttérben – így is észveszejtő volt.

Megkaptuk, amire befizettünk; igazából: amire számítottunk. Se többet, se kevesebbet. De ezzel együtt remek élmény. Ugyanolyan volt a koncert, mint az összes albuma: megtervezett, kiszámítható, profi munka.

Lenny az isten. Még, ha tök részeg is.