Zánka, kipipálva!

 Hát, túléltük ezt is, bár néha rezgett a léc. Természetesen a szombati zárónap sikeredett a leghúzosabbra, és erről egyértelműen a fellépők tehettek. Élükön a Neck Sprain-nel.Meg a pálinka. A mézes-meggyes. Nézzük, hogy is volt…

Alvin és a mókusok elejére értünk ki, de egyből tovább is vonultunk a Pepsi Színpad irányába, hogy még elkapjunk pár Mangod számot. Épp az egyik régi kedvenc Cadaveres De Tortugas szám ment, és mi is beálltunk volna bólogatni a tömegbe, de nem volt tömeg. Remélem, hogy ez csak a korai időpontnak köszönhető, mert voltam én már olyan Mangod-on is, ahol alig lehetett levegőt venni.

Ezután következett a Road, akiket még nem láttam élőben, de mivel egy általam igen kedvelt ismerősöm ódákat zengett róluk, ezért magamban elhatároztam, hogy ezek akkor biztosan szarok. De egyáltalán nem. Az enyhén ittas énekes és csapata baromi pörgös motoros bulit pakolt elénk, és még a átkötő szövegek is humorosak voltak. A közönség is előmászott a sátraiból és a végére egész szép kis tömeg alakult ki.

Road után Idoru lépett színpadra. Hogy is fogalmazzak… nekem Idoru sosem jött át. Most sem, úgyhogy pár szám után átkocogtunk a nagyszínpadhoz Paso-ra. Nem bántuk meg, a fehér öltönyös és fehér kalapos énekes halálos volt.

A Pannonia Allstars Ska Orchestra mindenkinek beindította bugit a lábában és nem utolsó sorban ennyi csajt utoljára Rasmus koncerten láttam. A koncert mellett lévő pálinkaház meg lehetőséget adott arra, hogy megharcoljunk jópár mézes-meggyes ágyas pálinkával, ami a közel egyhetes kiképzést nézve az egyetlen megoldás volt az életben maradáshoz.

Paso után visszaindultunk A Pepsi-hez bízva abban, hogy a teljes Depresszió-t lekestük, de nem. Depresszió volt számomra talán a legnagyobb pozitív csalódás, ugyanazt a tüzet éreztem most bennük, mint a régi Csapdában. Az a két új szám, ami csak a decemberben megjelenő korongon lesz majd hallható így első hallgatásra is elég keményre sikeredett. Lassan lehet, hogy a fesztiválok nagyszínpadának magyar húzóneve a Depresszió lesz. A nem kifejezetten Brad Pitt típusú Halász Feri még ledob egy 10-est, és igazi ájdol válhat belőle.

Depresszió után zéróra ürült a tánctér. Talán átmentek a népek Quimby-re. Kb. ötven ember előtt kezdte meg a produkcióját a Neck Sprain. Sajnos nem tudok semmit írni a koncertről, mert végig az második sorban ugráltam, ordítottam, vigyorogtam, bólogattam, fütyültem, kiabáltam. Még azt sem vettem észre, hogy az utolsó két-három számra eleredt az eső. Amikor koncert végén hátranéztem, akkor láttam, hogy szinte teljesen megtelt a küzdőtér: NEM AZ A JÓ KONCERT, AMINEK AZ ELEJÉN 10 EZREN A VÉGÉN 8 EZREN VANNAK, HANEM AZ, AMELYIKENEK AZ ELEJÉN 30 A VÉGÉN 1000 EMBER.

A Balatone fesztiválból mindössze Subscribe maradt hátra, amire pont annyi erőm maradt, hogy a szélén állva bólogassak. Régóta járock a koncertjeikre, és szerintem nagy jövő előtt állnak (bár ki tudja: CDT, Fresh Fabrik). Csak tippelni tudok, hogy Bálintnak hogy van ennyi energiája.

Nem tudom, hogy a többi nap is ők csinálták a hangosítást, de szombaton a Superbutt-os Vörös Andrást és a basszusgitárost láttam a hangmérnöki sátornál, és meg kell mondanom, hogy a hang tökéletes volt. A Szigetes Hammer World példát vehetne a Balatone-os Pepsi Színpadról.

Ennyi történt idén, még hazafele összeismerkedtünk egy ittas helyi arccal, aki előttünk tolta a bringáját, és amikor egy egyenes szakaszhoz értünk, akkor úgy gondolta, hogy mostantól felül rá. Majd ugyanazzal  a mozdulattal eldőlt, mint a rohadt nád, egyedül nem is tudott kikászálódni a gép alól, és csak hosszas győzködés árán sikerült meggyőzni őt, hogy jó lesz az tolva is.

Összegezve a hetet: jó volt és jövőre újra próbálkozunk!