Pisztolyhősök

Nem voltak túlzott elvárásaim, sőt inkább félelmeim voltak, mert lehetett volna a buli egy hakniba átcsapó  bohóckodás, amúgy Rotten módra. De nem így lett. Teljesen korrekt volt a buli, amúgy öregurasan, mert hát túlzott elvárás lenne öregemberektől elvárni, hogy a színpadi mozgásuk túllépje az ötméteres kört, amit másfél óráig változó intenzitással tudnak bemozogni az infarktus veszélye nélkül.

A szép számú közönség soraiból nézve egyébiránt az a benyomásom támadt, hogy a színpadon lévők élvezik a saját műsorukat, bár sokszor több volt a patetikus koncert-klisé, amit egy punk zenekartól az ember elvárna. De valószínűleg a szűk repertoár és a fáradékonyság számlájára írható, hogy a közönség énekeltetése, tapsoltatása az elviselhető szint alsó határát súrolta.

Az egyéb színpadias megmozdulások, mint a fotósok és operatőrök froclizása, és a szinte kötelező Bush gyalázás mellett egyébként egy hihetetlenül lendületes koncertben volt részem. És ragadós volt a hangulat. A porral súlyosan telített Nagyszínpad előtti területen, már a koncert közepén kitapinthatóan éreztem az összes koszorú-eremet, és nem győztem köpködni.

Megvolt az összes nóta, ami egy egylemezes társaságtól a kötelezően teljesítendő szint. Mindegyik szám tökéletesen szólt, talán túl sterilen, és talán túl is játszották. De ez van, ezt kell szeretni, az igazi rock and rollt húszévesek játsszák, az öregeknek már csak így megy, és az öreg rajongóiknak meg ez jut.
Kihagyhatatlan koncert volt, még akkor is, ha elégé elítélhető módon a nosztalgia ingoványában dagonyáztam újfent. Kihagyhatatlan volt, mert ezt az élményt muszáj volt kipipálni egy magamfajta vasárnapi punknak, főleg hogy az igazi nagy kedvencem a Clah már sohasem fog összeállni.