„Végre kellemesen hűvös az idő, indulhatunk a Szigetre!” – gondoltam szombaton délután, és lőn. Hamar kiértünk, a bemenő tömeg is kisebb volt a péntekinél, probléma egy szál se’. A SzigetInform jelentése szerint az utak járhatók, torlódások és dugók csak az este folyamán várhatók.
Annyira azért nem értünk ki korán, hogy a Deti Picassót is lássuk, de Róisín Murphyhez pont időben vagyunk. A színpad előtt közepes méretű táncoló emberhalmaz fogad bennünket. A művésznő vehemenciája nem csökkent az évek alatt, megállás nélkül mozog, ugrál, idétlenkedik, énekel. Két vokalista csaj segít be neki, akik szép hangjuk mellett az élő show tevékeny résztvevői. Időnként feltámad a szél, ilyenkor – mint a régi fekete-fehér tévéknél – el-elmegy a hang. Bár tetszett (a bolond nők mindig is favoritjaim voltak), de azt hiszem, a produkció nem feltétlenül a Nagyszínpadra való. Felléptét sokkal jobban el tudom képzelni egy kis klubban, vagy egy közepes méretű, zárt helyen. Valszeg a nézők is így gondolhatták: az emberek kisebb hányada táncikál, nagyobbik része csak nézi az előadást és vannak még a negyed napi bambasággal ide-oda tébláboló egyedek. Murphy kisasszony közben jó párszor átöltözik, tányérsapkát, piros csuhát, drótglóriát és még ki tudja, miket aggat magára; a vége felé pedig művészi átéléssel fetreng és hason csúszik. Róisín, Róisín, azért csak a Molokóval voltál az igazi!
Serj Tankianról, illetve a koncertjéről nem tudom, mit gondoljak, pláne írjak. Alapból szimpatikus ember, kicsit unalmas és egysíkú szólólemezzel a háta mögött. Sajnos mindez élőben is beigazolódott: egy másik énekes, akiről ugyanúgy az a benyomásom, hogy alapzenekarával érdekesebbet, izgalmasabbat tud nyújtani. Zenész kollégái feketében, míg jó Serjünk talpig fehérben kinyalva pattant a porondra és lendületesen kezdtek, de ez minden jó, mi elmondható. Ja, még az is, hogy tökéletesen mondta ki: „köszönöm”. Ezen túl a birodalmakról és a politikusokról folyó fölösleges szócséplést, kiábrándító keverést és hangzást, valamint unalmas, középtempójú és altatónak talán megfelelő, zongorás nótákat kaptunk tőle. Kínomban három percenként bámultam az órámat és hiába igyekeztem felvenni a fonalat, a Dead Kennedys Holiday In Cambodia-ja sem tudott feldobni. Kár érte, mert Tankian kedvelnivaló fazon, de szombati fellépése nálam dobogós lett a „Szigeti Leggyengébb Koncertek” kategóriában Busta Rhymes és Panjabi MC mellett. System of a Down-t a Szigetre!
Tartottam tőle, hogy a R.E.M.-re óriási néptömeg lesz kíváncsi és sejtésem félig-meddig be is igazolódott. Ugyanúgy, mint a Radiohead előtt két éve, a közönség egy része most is az igazi vadbarmokból állt, olyanokból, akik a buli közben akarnak mindenképpen előre-, vagy hátramászni, akkor is, ha mindenkit fel kell közben lökniük, mert nincs elég hely a vándorláshoz. A másik, nem kevésbé idegesítő viselkedésmód, ami nagyon zavar, amikor egy méterre (vagy félre) a fülemtől az ostobarom üvöltve végigugatja a zenét. Előbbi fél óra után, utóbbi a koncert közepénél ért véget.
Ezeken a zavaró helyzeteken túl azonban élvezetes, „pörgős szemmozgásban” lehetett részünk. Percre pontosan fél tízkor kezdtek és egy-két perccel túl is lépték a tizenegy órát. Első lemezüktől kezdve mindig is kedveltem őket, épp emiatt a világsikert és ultramegasztár-státuszt hozó Out of Time lemezt pont kevésbé és szerintem még a sokak által egyhangúlag lehúzott, trióban kiadott lemezeik is kiválóak. Nagy örömömre az új lemez, illetve – a Losing My Religiont leszámítva, amitől a körülöttem lévők eksztatikus boldogságba estek, én pedig simán csak untam – az igazán régi dalok voltak terítéken; persze közülük is a videóklippel megtámogatott nóták. Végre volt élőben Begin the Begin, Ignoreland, Fall on Me, Bad Day, Orange Crush – amiket az előző két alkalommal nem hallottam tőlük.
Az elején az idei fellépőkhöz hasonlóan ők is csúnyán és halkan szólaltak meg, de mindkettő hamar megváltozott az általam szükségesnek és elégségesnek vélt irányban. Ami mindenképpen pirospontot érdemel: az óriáskivetítők a show elemeiként való profi használata. Nem ma kezdték a fiúk a vizuális kultúrát sem, na. Emellett rendesen rokkoltak másfél órán át és megmutatták mindenkinek, hogy a mandolinos-pityergős nóták mögött milyen valójában az R.E.M. A Kooksszal együtt az idei Sziget koncertje volt. Rocktörténeti mamutokká válásuk előtt íródott számaikból pedig még egy, tökéletes hangulatú rock-est is kitelne.
Wan2 felé diffundálás és az idén már megvolt lángos, illetve gyros után kötelezően teljesítendő gyakorlatként rituális kürtőskalács-evés után Maceo Parker nélkülünk fújta, mert elindultunk ágyaink felé. Holnap Saint Petrol és Lee Scratch Perry!