Öregszem. Idén az eddig megszokott egy hét számomra egy napra rövidült, köszönhetően a társaság-, pénz-, valamint kedvhiány sajnálatos konstellációjának. A szombati program azonban kihagyhatatlan volt, így a napijegyesekre jellemző módon – „ha már ennyit fizettünk érte” – 4 óra körül ki is értünk.
Valamit nem értek. Minden egyes fesztivál kötelező és állítólag megunhatatlan része egy méretes karaoke-színpad, ahol naponta ötször csendül fel kellően becsípett és fals hangon a száguldásporscheszerelem és az életalegjobbméreg. Miért olyan érdekes ez a vernyogás? Mindegy, ő bajuk.
Kis nézelődés után tásaságunk keményzenei és popzenei részlege különvált, az előbbiekkel még elcsíptük a Turn of Mind utolsó hangjait. Nem ismerem a srácokat, ha karrierjük elején állnak, akkor még bármi lehet belőlük, amennyiben az énekes bejelentkezik egy tanárhoz.
A HammerWorldöt idén áthelyezték, ami rendkívül örvendetes, közvetlenül mellette helyezkedett el a Converse és Wan2 által szponzorált helyszín. Ahogy beléptünk, szinkronban hangzott el a „húúúú, ez olyan mint egy cirkusz”, és tényleg ez lehetett a koncepció, plussz még az említett cipőmárka reklámjai is ott virítottak a színpad körül. Szerintem nagyon eltalálták a látványt, és ami még fontosabb, a hangot is. A német My New Zoo nevű formáció tolta éppen a rakenrollt a lábunk alá és a nyakizmainkba, majd utánuk a – nem tagadom – egyik kedvenc magyar zenekarom, a Fish! érkezett. A hangosítás valami gyönyörű volt, groteszk módon itt nagyságrendekkel jobban hasítottak a garage rockos gitárok, mint a Hammerben a death metal alatt. Örültünk, maradtunk.
Az a vicc, hogy mindig sír a szakma, hogy nincs jó magyar popzenekar, pedig van sok, itt a remek példa: halék profik, jó számokat írnak, kiforrott stílusuk van, és mindig akad némi meglepetés is. Ezúttal a Positivo alatt három hastáncos hölgyemény vonzotta a szemeket, ha esetleg valakinek megvan a jobb oldalon álló telefonszáma, megoszthatná velem 🙂
Némi alkoholizálás és regenerálódás következett, majd a Nagyszínpad felé vettük az irányt, ahol Serj Tankian zenekara már készen állt a kezdésre. Nem is késtek, a pár perc múlva felcsendülő introra bevonult a sok sötét öltönyös cilinderes emberke, végül berobbant Ő is, fehérben. Oly sok sérülés, melkaszúzódás, fogkirúgás és veseleverés után is két másodperc alatt megőrültem, figyelmeztetés és tapintat nélkül vágtam át a tömegen az 5. sorig, pont az örmény úriember előtt sikerült lehorgonyoznom. A modern rockzene iránt érdeklődők számára a System of a Down munkássága gyakorlatilag megkerülhetetlen, konstans szünetük alatt pedig Serj bácsi egy igen korrekt lemezt dobott össze. Kissé vicces volt hallani a több, mint egy órás műsor után, hogy ez nem is volt olyan pörgős, és jajj. Csupán az lenne a kérdésem, hogy az illetők hallották-e valaha az Elect the Deadet, mert aki igen, annak egyértelmű volt, hogy nem lesz semmiféle őrült zúzás, sem pedig pogó, csupán dallamok, mondanivalók, eklektikusság. Megkaptam mindent, amit vártam, kivéve persze a mindenki által hőn óhajtott System-számot, de sebaj. Talán egyszer…
Oly sok helyen írtak már róla, hogy nem ragoznám feleslegesen, csupán beállnék a sorba: a hangosítás színvonala körülbelül a mucsaröcsögei falubálnak felelt meg. Nagyban ront az élményen ugyanis, ha nem hallod a gitárt és az éneket.
Ezt a produkciót már tényleg ki kellett heverni, az REM-hez túl fiatal vagyok, így padon ülve és méregdrága, továbbá ultrazsíros pizzaszeleteket majszolva élveztem őket. Dolgunk végeztével áttipegtünk a Zúzda színpadhoz, ahol az Isten Háta Mögött épp belekezdett a műsorukat nyitó Közelítő Távolítóba. Az írásos beszámolókban mindenki oda volt az áradó energiáktól, szóval vagy én vagyok rosszul bekötve, vagy pedig az említett írókkal ellentétben túl sok IHM-en voltam már, mindenesetre szerintem alulmúlták magukat.
Vissza a keményzenei szekcióba, a Superbuttra a VOLT-os mindent elsöprő bulijuk után a szokásosnál is jobban vártam. Ezúttal egy apró hajszállal kevesebbet nyújtottak, de így is világszínvonalon kaptuk arcunkba a súlyt. Az első másfél számban en bloc maradt ki az ének, köszönjük, kedves túlképzett hangmérnök kollegák! Hallottunk új számot, volt örömködés rendesen. Apró szépséghiba csupán, hogy állandó rajongójukként kezdem kicsit unni a műsort, a koreográfiákat. Remélem hamarosan beújítanak.
Utánuk a másik underground szupersztár, a Subscribe következett. Természetesen a nézősereg kicserélődött olyan jó 6-8 évvel fiatalabbra, de sebaj, legalább a mai tizenévesek is hallgatnak jó zenét. Lehet róluk ódákat zengeni, meg is érdemlik, de ezt már annyiszor megtettem, hogy már nekem ciki az önismétlés. Lényeg a lényeg: hozták az elvárhatót. A koncert végén felhangzott a „Nagyszínpad! Nagyszínpad!”, amit ugyan nem támogatok, de tökéletesen jellemzi a minőséget. Most kéne a marketing, fiúk!
Bár még másik 3 (!!!) koncert volt betervezve, de ahogy az elején is említettem, öregszem. Kimerülten, fájó torokkal, mégis boldogan battyogtunk a HÉV-megállóig. Köszönjük.