A legjobb nulladik napi zenekar

„Sorra dőlnek ki mellőlem a lányok…”

Két nap múlva éjszaka Kiss Tibi talán elénekli a Don Quijote ébredését, de nekem már ma este eszembe jutott. Álltam tökmagamban az első sorban, s arra gondoltam, Tatjána dolgozik, nincs velem, Maszat Amszterdamban próbálja összerakni az életét, nincs velem. Egyikük sincs itt. Alig egy hónap és ötven leszek. Koraira, colorStarra és hasonlókra járok. Fesztiválokra, koncertekre.

„Tükröm, tükröm, mondd meg nékem: Jól áll-e ez nekem?”

Elkezdődött a SZIN, összeraktuk az ülőröpi pályát, jöhettek. Csak annyi energiám maradt, hogy a Koraira becsoszogjak abba a bizonyos +18 sátorba, amit annyira utálok. Miért kell ilyen zenéket úgy hallgatnom, hogy 210 centiméter magas, 120 kilós, paranoiás biztonsági őrök fegyelmezik az embereket, akiknek szabad inni, mint az állat, egyik cigiről a másikra gyújtani, de nem szabad leülni, nem szabad levenni a pólót és nem szabad illetlenül ugrálni az első sorban. No mindegy. A Korai nagyon ütős és kemény volt, elkeserítően rövid tud lenni másfél óra. De biztos, hogy ez a nap, a Tankcsapdával és minden mással már teljes értékű nap lett, a SZÍN kinőtte a háromnapos fesztivál méretet, akár hosszabb is lehetne. És hogy mit is érez egy már majdnem ötvenes az első sorban a Korai Öröm Horda koncertjén, álljon itt a Vándor verseiből a 64-ik!

64. Mágikus realizmus

…látom, amikor Csillagász
a csepeli papírgyár strandján,
a leeresztett medence partjára
felállított színpadon bejelenti,
hogy megalakult a VHK, s ezt
két szám éjszakába üvöltésével
azonnal nyomja is bele az agyunkba,
és látom, ahogy kockásinges,
csőnadrágos csövesek az olcsó
kommersz cseresznyepálinkától
és a vad ritmustól megrészegülve
darabokra szedik a fehérre meszelt
beton medencét, látom Grandpierre
Attilát a szegedi Délép klub nemlétező
színpadán ugrálni, látom amikor
a büféből berontó, addig egykedvűen
iszogató punkok szétpogozzák
a maguktól és a szabadság felé rohanó
világtól elszállt egyetemisták kezéből
a csodabakelitet, a világösztön kiugratását,
látom a másnapot, amikor a kétéves Zuzut
a játszótér hintájával lendítem a világmindenség
felé, tágulj világ, látom a Vasdisznó fóliával
lezárt udvarán az első szegedi Korai koncertet,
ahogyan Vécsi Tibor derékig érő raszta
hajjal ugrál, és mi amint lehet Pestnek megyünk,
a Fiatal Művészek Klubjába, ahol hajnalban
van Korai, és látom az utolsó fiatal
értelmiség tagjait, akik még a szocialista
világrendszer mérgező emlőin nevelkedtek,
hajnali transzba esnek ritmustól, vetítéstől,
viszkikólától, látom, amikor Gombafaló
Esőisten, ahogyan Kisbagoly nevezte el,
a JATE Klub színpadát keresi a közönség
között kóvályogva, látom magam is,
kitágult pupillákkal a zalai éjszakában,
ködös, sötét erdőben keresem Desmond
Tutut, zavaros álmaim igazságosztóját,
és látom Maszatot, Esztert, Zuzut,
látom őket is, vékony karjaik az égre tőrnek,
ősi ritmusokra táncolnak, ezt mind látom,
ha Korai koncerten lehunyom a szemem…