A napközben berúgott kismotor vígan döcögött, aztán jöttek a gonosz zenészek néhány jókora gázfröccsel, mire rögtön kíméletlen versenygéppé változott. Sántít a hasonlat? Lehet, késő van. Jó volt ma a SZIN?
Feltétlenül.
Tájékoztatásul közlöm, hogy a tegnapi bejegyzésben említett, árát kaméleon módjára változtató sört ma már 340 szépen csengő magyar forintért adták az ominózus büfénél, miközben mindenhol máshol egységáron vágják hozzád a szponzor folyékony kenyeret. Szürreális. Egyébként mindegy, mert berúgni úgysem lehet tőle, kedves ismerőseim a tizedik korsó után is értetlenkedve vakarták a fejüket – igaz, aki csapoltat iszik fesztiválon, az nem lehet sikeres ember.
A Neil Young Sétány zenéjének élvezetéhez nem is kellett művi rásegítés: a Mester nótái magyarra fordítva, visszafogott katarzis, szépséges dallamok meg persze Béke és Szeretet; csak azok a fránya sípolások, gerjedések – ma egyébként mindenhol sokkal rosszabb volt a megszólalás, mint tegnap – ne lettek volna, igaz, az Old Man vagy az Ohio így sem engedték elrontani magukat. Huzella Pétert utoljára a Kaleidoszkóp Versfesztiválon láttam három éve, azóta sem lett fiatalabb, viszont gyermeki, Kaláka-rajongó énem örökké hálás lesz neki.
(„Indie? Megyek!” – üvölti a fülembe a Részeg Srác, aki az imént még a nyilvános piszoárban tapicskolt. Megvonom a vállam, remélve, hogy meggondolja magát. Nem gondolja meg. Jön.)
Hangmás a Red Lounge vörös falai között – bántóan kevés ember előtt heurisztikus élmény: a Hangmás jó. Nem élvezik, Endre nagyon kész van, úgy vonaglik, mint szegény Ian Curtis, egyébként sem tagadhatják, hogy az Editors/Interpol (és így persze Joy Division) vonalról érkeznek, jól szól a szinti, talán túlságosan is jól, a Részeg Srác pedig a végén kap egy számot. A Nancy Sinatra-feldolgozásért külön pont jár. Nem a szívem csücske a honi indie-színtér, de legalább színtér, ilyenünk pedig rég volt utoljára. Szép.
Óriási csúszás a nagyszínpadon, még bőven a colorStar játszik, ők úgy látszik, mostanra végképp belezavarodtak a „bulit csináljunk vagy művészkedjünk?”-probléma kompromisszumos feloldásába, idén sokadszor már nem is tudom végighallgatni őket, pedig Kiss Erszi a Sound után itt is vendégszerepel, illetve megtudhatjuk, hogy megjelent az új DVD. Nagyjából ennyi, sok volt az ember meg a középtempós szám, nem rossz, de semmi extra.
A Barabás Lőrinc Ekletrictől legalább nem is vártunk gatyaszaggató riffeket vagy őrült ütemeket; finom, technikás, a világért sem hivalkodó zene, nem annyira eklektikus, nem is annyira elektronikus, de mindenképpen kellemes. Sena idén mindenhol ott van. A zenészek képességeinek láttán az egyszeri muzsikus megbánja, hogy valaha hangszert fogott a kezébe. Überkúl.
Amber Smith százhuszadszor, most speciel nagyon rosszul szól, az éneket alig hallani, Poniklo egyébként sem az a legendásan erős hangú frontember, viszont cserébe egyre jobban hasonlít Jarvis Cockerre. Kőváry maga a megtestesült rakenroll, kicsit ki is lóg a bandából. Oszkár nem csak a faja bőrzekéjével villoghat, hanem a dalszerzői kvalitásaival is: az új lemezen ütni fognak a dalok, az Introspective viszont még mindig nagyon hamis élőben. Még mindig nincsenek sokan. Mi van itt?
Zságer Balázs és a Žagar most limitált számú Underground Dívával érkezett, Németh Juci, Kutzora Edina és Judie Jay jöttek csak, a hangulat viszont így is megvolt, bár a kelleténél kicsit több üresjárattal és öncélú megoldásokkal, viszont kisebbfajta tömeg előtt, a tömeg pedig jelen esetben igencsak hálásnak bizonyult. Érthető módon, hiszen a Morcheeba csak ezután következett. De – hogy Michael Ende örökbecsű szavaival éljek – ez már egy másik történet.