A kétezres évek eleje egyértelműen a brit bandák dominanciájáról szólt, az elmúlt évek tapasztalatai azonban azt mutatják, hogy az USA zenei importja újra felzárkózott a szigetországiak mellé, sőt. Ez a Nirvana szülővárosából indult, fiatal zenekar például egyenesen az év egyik legjobb lemezét tette le az asztalra bemutatkozásképpen.
Az angyalhangú Robin Pecknold vezette seattle-i zenekar először 2006-ban hallatott magáról: saját kiadásban megjelent, cím nélküli EP-jük annyira jól sikerült, hogy a Sub Pop azon melegében le is szerződtette őket. Ezek után nem meglepő, hogy az első nagylemez sem sokáig váratott magára; a februárban egy újabb EP-vel (Sun Giant) felvezetett, frappánsan Fleet Foxes névre keresztelt debütalbum idén nyáron jelent meg. Azóta töretlen a népszerűségük, a mértékadó zenei médiumok egymást túllicitálva áradoznak a zenekarról, nyáron csak úgy kapkodtak utánuk a fesztiválok szervezői, hirtelen nagyon trendi lett Fleet Foxes-koncertre járni – főleg, hogy legendásan jók élőben. A szokásos év végi nagy összesítéseknél bérelt helyük van a listákon.
Persze 2008-ban, évekkel a freak folk-robbanás után az ember már nem esik hasra egy-egy jól eltalált vokálkiosztástól és némi csilingelő akusztikus gitártól, de a Fleet Foxes a műfaj szűk elitjének tagja, ami annyira szűk, hogy rajtuk kívül talán csak a Grizzly Bear tartozik oda. Daniel Rossenék izgalmas posztrock-prog-folk olvasztótégelyével ellentétben itt sokkal kevesebb a kísérletezés, viszont több a szépség: gyönyörű, gyakran négyszólamú vokálok, cseppet sem tolakodó, mégis tökéletes hangszerelés, jól eltalált szövegek, mi kell még? Hatások tekintetében talán a Crosby, Stills, Nash & Young, a Beach Boys vagy a Simon & Garfunkel dalközpontú, jellemzően vokális zenéje a meghatározó, hanguatilag viszont egyértelműen a Jethro Tull folkos korszakának három csúcslemeze (Songs From The Wood – 1977; Heavy Horses – 1978; Stormwatch – 1979) köszön vissza, a rurális, természetközeli témákkal és életérzésekkel.
A Fleet Foxes legénységének olyan zenekarokkal kell majd megküzdenie az év legjobb lemeze cím elnyeréséért, mint a Vampire Weekend (Vampire Weekend), az MGMT (Oracular Spectacular) vagy a küzdelembe csak most bekapcsolódott Of Montreal (Skeletal Lamping), ami valljuk be, elég erős mezőny, annyi azonban biztos, hogy jelen állás szerint 2008 legszebb lemezét Robin Pecknold és társai készítették.
Ez király, nekem bejön a rovat. Hajrá…
borzasztó ez a lemez
Nagyon jó a lemez.
10/10
remek.